Régóta nem jelentkeztünk, pedig van mit mesélnünk. Kezdjük talán ott, ahol véget ért az utolsó bejegyzés. Akkor még csak reménykedtünk, hogy a herkülesfürdői kirándulásunkon a találkozás a történész úrral mesebeli véget érhet, hogy talán megírja a családunk történetét a következő könyvében. Nos, úgy néz ki, valóban így is lesz, engedélyt kért levélben tőlünk, hogy megírhassa. Egészen különleges érzés ez, már csak azért drukkolunk, hogy tényleg így is legyen. Keressük, kutatjuk azóta a rózsákat, kaptunk pozitív visszajelzéseket is, hogy talán fellelhetjük még, vagy rekonstruálhatjuk üknagyapánk rózsáit!
 

Közel egy éve bukkantunk - a véletlennek köszönhetően - egymásra Zsófival, azóta folyamatosan mélyítjük a rokoni szálakat. Együtt dolgozzuk fel a kiásott múltat, de a jelenben is tudunk támaszt nyújtani egymásnak.

Múlt héten találkoztunk Éva nénivel. Nekem ő vadiúj rokon, Zsófinak pedig a nagynénje. 85 éves. Ő az, aki ismerte a nagymamámat, nagypapámat, a dédnagymamámat és a dédnagypapámat is. Izgultam nagyon a találkozás előtt.

Imádtam az együtt töltött közel két órát. Ami a szívén az a száján. Miután beléptem az ajtón és köszöntünk puszival, ő erre közölte, hogy „na, ezen is túlvagyunk” de volt valami vicces cinizmus a hangjában, amitől ez egyáltalán nem volt bántó, inkább nevettem rajta. Azonnal ellátott feladattal, mit hozzak a konyhából a szobába, szedjek a süteményből, amit készített, neki is és Zsófinak is meg persze magamnak. Megszomjaztunk, mire közölte, hogy „bízzuk ezt a feladatot Barbira, hogy behozza a hűtőből az italt”. Amúgy kimondottan nem bírom a vezényszavakat, zsigerből ellenállok, de ennek nem tudtam, nevetve indultam ki és kerestem meg a hűtőt. Éva néni olyan volt, mintha megelevenedtek volna a fekete-fehér képek a múltamból és hirtelen én is a szereplőjükké válhattam. Láttam őt a fotókon kislányként a nagymamámmal, hatalmas masnival a fején. Egy igazi időutazásban volt részem.

Kaptunk tőle egy dedikált könyvet is: „Műemlékvédelem” – amit 2017-ben adtak ki, amikor ő 83 éves volt. Önmagában imádnivaló tény, hogy valaki 83 évesen könyvön gondolkozik. Aktív korában építészmérnök volt, tanított egyetemen is. Okos nő.

„Sok esetben nem vesszük észre a körülöttünk lévő értékeket. Tájak, épületek, kertek, amelyeket megvizsgálva élményekre, új ismeretekre bukkanhatunk, megismerésük, gazdagíthat minket.
Ez a kis könyv szeretné a műemlékek értékeire felhívni a figyelmet; becsüljük meg, vigyázzunk rájuk és megfelelő módon használjuk.
A felsorolás nem teljes. A szándékom inkább a jellegzetességek bemutatása volt.”

Negyed hatkor pontos időjelzést adott, kérdezte van-e még bármi kérdésünk. Tudtuk, itt az idő, mennünk kell. Előre mondta, hogy szereti a vendégséget, de nem túl hosszú ideig. Kimondott mindent, ami bennem is őszintén meg szokott fogalmazódni, csak takargatom, mert úgy „illik”. Bírtam az őszinteségét, volt valami nagyon megható ebben a találkozásban, a visszaemlékezéseiben. Szerintem folytatjuk még.

Zsófival többször beszéltünk arról, hogy milyen furcsa, hogy nagymamáink, dédnagymamáink minden képen együtt vannak. Kiderült, hogy nagyon szerették és támogatták egymást.

Sokáig nem tudtam azonosulni a második nevemmel. Én Barbara vagyok, de kaptam mellé még az Évát. Anya azt mondta, hogy azt azért adták, mert a családban sok Éva volt, meg akit ismert Évát mindenki szerette a nevét. Kezdek most már megbarátkozni vele, hogy ez a név is én vagyok.

És van még egy breaking news! Megoldódott a nagy Gréti rejtély! Münchenben élő rokonunk, pontosan levezette, ki is Gréti, aki szinte minden képen szerepel a nagymamáinkkal. Dédnagymamáink testvérének, Lajosnak a  gyereke.

(balra Gréti, középen Zsófi nagyija, jobbra az én nagyikám)

Itt tartunk most. És megyünk még tovább.
Szerintem, ha még nem kezdtél bele, itt az ideje. A családkutatás sok kérdésedre választ fog adni. Ha elakadsz, keress minket, segítünk.

Barbi

Teljes volt ez a pár nap Herkulesfürdőn, nem volt hiányérzetünk, ezért igazán nem gondoltuk, hogy még vár ránk egy kis meglepetés. Még egyszer utoljára bementünk a központba megtölteni a palackokat forrásvízzel és teljesíteni egy rokon kérésére azt a küldetést, hogy vigyünk haza egy kis herkulesfürdői földet. Megálltunk a parknál, és a mamutfenyő tövében szorgalmasan ásni kezdtünk. Bár igyekeztünk a fenyő mögé elbújni, vicces látványt nyújthattunk, ahogy ott guggoltunk és túrtuk a tegnapi kiadós zuhétól nedves földet, mint két gondtalan gyerek a homokozóban.

Ha már a forrásnál jártunk, bekukkantottunk a polgármesteri hivatal épületébe is, hátha ezúttal szerencsével járunk. Kicsit bizalmatlanul merészkedtünk beljebb, amikor láttuk, hogy egy idős portás bácsin kell átjutni, akivel sejtettük, hogy előbb egy komolyabb kommunikációs hézagot kell áthidalni. Kézzel-lábbal nem sokra jutottunk volna, így gugli barátunkat hívtuk segítségül. Addigra kisebb csapat verődött össze körülöttünk, csupa segítőkész irodistából. Megértették, mit akarunk és a portás bácsi intett, hogy kövessük.

Visszafojtott lélegzettel indultunk felfele a lépcsőn, de még így is éreztük azt az évtizedek óta bennragadt, mindent átható, cigifüsttel kevert dohos szagot, ami a hazai szocreál intézményekre is annyira jellemző. Gyér fény, málló falak, szakadt fotelek, kopott parketta, aktahegyek mindenhol, mintha jó pár évtizede megállt volna az idő.

Először a titkárságon próbálkoztunk, aztán a lakosság nyilvántartó irodába vezettek minket, ahol nagy meglepetésünkre a szállásadónk karjaiba futottunk. Erre igazán nem számítottunk, de legalább innentől oldottabban folytatódott a diskurzus, és rögtön kezébe vette az ügyünket. A helyi történész irodájába kísért minket, aki több könyvet is írt Herkulesfürdő múltjáról, ennél közelebb nem is járhattunk volna a beteljesedéshez. Az sem okozott fennakadást, hogy személyes teendői miatt nem találtuk bent, de épp akkor telefonált, hogy már úton van, és mi sem volt természetesebb, minthogy hellyel kínáltak minket, hogy megvárjuk.

A történész bácsi hamisítatlan nyolcvanas évekbeli eleganciával, zöld kockás tweed zakóban, barna nyakkendőben érkezett. Ahogy beavattuk a családtörténet részleteibe, egyre jobban látni véltük felcsillanni a szemében a fényt. Ő is elmesélt néhány izgalmas részletet a könyvéből, elintézett pár telefont a kedvünkért és kinyomozta, hogy hol érdemes tovább kutakodnunk. Annyira belemelegedett, hogy végül le is kísért minket és még hosszú percekig mesélt átszellemülten Herkulesfürdő egykori nagyságáról. Látszott, hogy őt is megérintette a történetünk, mert ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk a kapcsolatot. Ki tudja, lehet, hogy a következő könyvében szentel a mi történetünknek is egy külön fejezetet. :)

Zsófi & Barbi

Hosszú ideje terveztük, hogy eljövünk Herkulesfürdőre, ahol a dédnagymamáink felnőttek. Ahogy ezt már korábban leírtuk, közös üknagyapánk itt volt főkertész, a nevéhez fűződik számtalan rózsafajta keresztezése, erről itt meséltünk. Herkulesfürdő termálforrásairól nevezetes, Ferenc József és Sissi is nagyon szerették ezt a fürdővárost, amit még a rómaiak alapítottak. Maximálisan megértjük őket, minket is rabul ejtett ez a hely. Épp egy herkulesfürdői panzióból írjuk ezeket a sorokat, azon morfondírozunk, hogyan öntsük szavakba az élményeinket. Sok érzés kavarog bennünk, elképzeljük, hogy ugyanezeket az utcákat róják dédnagyijaink és a parkban álló 300 éves mamutfenyő árnyékában hűsölnek ők is. 

Izgalommal vegyes félelemmel készülődtünk, mert valaha Európa egyik legelismertebb fürdőhelyének számított a város, de mára a cikkek alapján sokat vesztett egykori fényéből. Mindenhol azt olvastuk, hogy bár érezni a régi báját, mostanra kísértetvárossá változott. Így nem voltak különösebb elvárásaink, amikor megérkeztünk, csak át akartuk érezni a hely szellemét és szimplán jól érezni magunkat. Úgy voltunk vele, úgyis úgy lesz, ahogy lennie kell - vagy ahogy a dédnagyik összeszervezik-, ahogy azt is, ahogy mi egymásra találtunk a munkahelyünkön múlt ősszel...Így lettünk kollégákból rokonok.

Alig hittük el, amikor megláttuk a Herkulesfürdő táblát, hiszen előző nap még az irodában egyeztettünk, kilenc hónapja pedig még egymás létezéséről sem tudtunk, és egyszer csak megérkeztünk oda, ami addig olyan távolinak tűnt. Az utazás ötlete nem először merült fel a családunkban, őseink közül többen is vissza akartak térni, és most mi itt vagyunk. Kicsit helyettük is jöttünk, vagy velük? Néha volt ilyen hátborzongató érzésünk...  

Az első perctől kezdve csupa jó élmény ért minket. A szálláson elmeséltük a tulajnak, hogy mi járatban vagyunk, aki erre rögtön egy sor múlt századeleji képet ásott elő a számítógép mélyéről. Az is kiderült, hogy a főutcát egyenesen a rózsákról nevezték el. Be is mentünk gyorsan a központba egy kis esti sétára. Az első intenzív élmény az a kénes szag volt, ami megcsapta az orrunkat, de szerencsére tudtuk, hogy ez a termálvizek jellegzetessége. Hiába láttuk, hogy tényleg elég lepusztult állapotok uralkodnak, mi ösztönösen kiszíneztük magunkban a képet, mert minket így is elvarázsoltak a korabeli épületek. Belelkesültünk és alig vártuk, hogy világosban is lássuk Herkulesfürdőt. Másnap jól indult a reggel, egy-egy rózsát kaptunk a kávé mellé azzal az indokkal, hogy "veri imósönöl jáur sztori". :)

Meghatva indultunk el felfedező körutunkra. Bejártuk a Kazán-szorost, ahol motorcsónakba szállva hasítottunk a Dunán. Láttuk Decebal, az utolsó dák király kőbe vésett szobrát, a Bigéri vízesést, de meséljenek helyettünk inkább a fotók...

Azon túl, hogy megnéztük Herkulesfürdő és környéke látványosságait, minket az szórakoztatott legjobban, hogy találgattuk, vajon melyik házban élhettek a dédnagyik. Próbáltunk figyelni minden jelre, hátha találunk valamilyen nyomot vagy információt, ami segít. Elmentünk a temetőbe, még a polgármesteri hivatal zárt ajtaja előtt is álldogáltunk egy sort, de sajnos sehol nem jártunk sikerrel. (nem adjuk fel, otthon folytatjuk a nyomozást). Viszont annál jobban élveztük a napsütést, a hatalmas hegyeket, a buja növényzetet, a csobogó patakot és a rózsaillatot. Azon is jó érzés volt eltűnődni, hogy a ma nyíló rózsák helyén a mi ükapánk díjnyertes rózsái virágozhattak egykor. Ha levesszük a rózsaszín szemüveget, azért nem lehet nem észrevenni a kihalt házakat, az üres szállókat a betört ablakokkal, még ha a romokon túl láttuk és éreztük is a régmúlt kor hangulatát.

Zsófi&Barbi

Mostanában egy kicsit nehezebb megfogalmazni a gondolataimat. Pedig intenzíven zakatolnak bennem az elmúlt hónapok eseményei. Belevetettem magam komolyabban is a témába, voltam előadáson Örökölt sors, Andi unokatesómnak köszönhetően – és olvastam tudományos könyvet is - Ős-szindróma - rengeteg pozitív következményét élvezem a családkutatásnak. Kezdem egyre jobban megérteni, hogy ki is vagyok én. Ennek ellenére azt érzem, hogy elnémultam, hogy egy csendes, halk folyamat zajlik bennem, amit nehéz itt a blogon megfogalmazni. De most mégis megpróbálom szavakba önteni.

„Mindannyiunknak vannak szülei, nagyszülei, azaz felmenői, rokonai. Egy család, amelyhez mi is tartozunk. Vajon hatással vagyunk-e egymásra, és ha igen, milyen összefüggések fedezhetők fel a családfakutatás és - elemzés során? Hogyan befolyásolhatja családunk az életünket anélkül, hogy erről tudomásunk lenne… amikor például azt hisszük, hogy mi döntünk, vagy mi választunk foglalkozást, életmódot.” (Ős-szindróma)

Rengeteg kérdés, rengeteg gondolat, amire egyértelműen tudom a választ, hogy mind befolyásol minket. Közelebb kerültem a családtagjaimhoz és magamhoz. Utaztam a múltban, megértettem dolgokat, amiket eddig nagyon nehezen láttam át. Máshogy látom a világot, amióta találkoztunk Zsófival. Nagyon szeretek vele beszélgetni és még jobban szeretem megismerni őt. Nagyon hasonlóan gondolkozunk, és nagyon szeretem a gondolatait.

nagymamáink és mi

Elolvastam dédnagymamám naplóját, amit a háború alatt írt. Átéltem a félelmeit/rettegéseit és azt, ahogy megélte mindezt. Lélegzetvisszafojtva olvastam. Sok ismerős érzéssel találkoztam, olyanokkal, amiket én magam nem éltem meg, mégis olyan ismerősek voltak. Hiszem, hogy a transzgenerációs hatások komolyan befolyásolják az életünket.

Hétfőn Zsófival véget ér az utolsó hetünk, amikor reggelente össze tudunk kacsintani, a mi osztályunk elköltözik egy másik emeletre. Szerencsére nem kerülünk egymástól távol, csak két emelet fog elválasztani minket. Jó ez így is, és amúgy is az a lényeg, hogy egymásra találtunk és, hogy rengeteg közös tervünk van még:

• Elmenni Herkulesfürdőre, ahonnan, az ősök származnak
• Bejárni Budapest utcáit, ahol laktak a rokonaink
• Elmenni: a Levéltárba, a Tűzoltó Múzeumba, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba, hogy még több információt szerezzünk be arról, honnan is jövünk
• Izgalmas utazások várnak még ránk.

A családkutatást tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek. Sokszor fájdalmas, mégis felszabadító.

Több, mint négy hónapja fejtegetem a megélt eseményeket. Építem be magamba és próbálom értelmezni mindezt. Mázlim van, hogy van kivel megbeszélnem.  Az is többször megfogalmazódott bennünk Zsófival, hogy szívesen segítünk neked abban, ha Te is szeretnél utánajárni, honnan is jöttél! Érdemes mélyre ásni. Keress minket bátran.

Lehet, hogy ritkulnak a bejegyzések, de a háttérben közben zajlanak az események, ígérjük, izgalmas részletekkel jövünk még.

Barbi

Most egy olyan történetről számolunk be, ahol tele maradtunk kérdőjelekkel, annak ellenére, hogy lelkesedésből most se volt hiány. Az ember érzi, hogy van előre, csak nem tudja mindig, hogy merre, és ott mit talál. Ez nagyon izgalmas, és legfőképp addiktív, nehéz leállni ilyenkor a kutakodással s elfogadni, ha megakadtunk. Jó darabig dolgoztunk is az ügyön Barbival, de eddig hiába. Azért reméljük, egyszer megoldódik ez a rejtély is...

Hol volt, hol nem volt (ez nagy kérdés ugyanis) egy kislány, akiről számtalan fotót találtunk a családi albumokban, de mindenki csak annyit tudott róla, hogy ő Gréti. Mindezt olyan magától értetődően, hogy ez nem is lehet vita tárgya. De hogy kihez tartozik, azt már homály fedi. Szinte minden fotón, amin Barbi és az én nagymamám együtt szerepelnek, ott van ez a kislány is. Nem barátnő, szinte biztos, hogy rokon. A nyomozást megnehezíti, hogy Gréti különböző rokonok ölében üldögél a képeken egyformán bájos arckifejezéssel, de hát ez érthető, gondolom ritkán jött a fotográfus, mindenkiről minden felállásban legyen fotó, ez lehetett a cél. Ilyenkor jön a kizárásos alapon találgatás. Van, akiről mindent tudunk, ott nem lehetnek ilyen meglepetések. Van, aki agglegény volt (vagy mégsem?), van, akinek pedig kissé zűrös az élete. Annyira biztosan, hogy ebbe simán belefér egy plusz kislány, még ha erről nincs is mindenkinek emléke. Grétiről még annyi hírlik, hogy megégett, de hogy mi lett vele utána, azt nem tudni… Ösztönös kattintás az internetre, a jól bevált oldalakra, Grétiről semmi. Miután kiműveltük magunkat a korabeli nevek kapcsán, rájöttünk, Gréti akkoriban csak becenév lehetett, így feltehetően Margit lesz inkább. Találunk Margitot, már-már érezzük újra a siker ízét, de van egy kis bibi, ez a Margit jóval korábbi születésű, mint azt a fényképek indokolnák. Bizonyára másra bukkantunk egy másik ágon, sebaj (őt most napoljuk). De mi lesz a mi Grétinkkel?

Adott ezen kívül egy másik nyom, egy fiú, aki biztosan élt, mert a családfán is szerepel, nem úgy, min Gréti, aki ellenben a képeken szerepel, ami viszont a fiúról nincs. És minden bizonnyal ők ketten testvérek, bár van még egy kis gond: aki ismeri Grétit, nem tud a fiúról, és mint kiderült, aki a fiút ismeri, nem igazán tud Grétiről…

Elindultunk jobb híján a fiú nyomán, megtaláltuk a lányát, aki külföldön él. Írtunk neki, a sok nekiszegezett kérdés és információ érezhetően sokkolta. Alighanem én se tudnék a meglepetéstől egyhamar ocsúdni, ha idegenek a családomról szóló szaftos részletekkel törnének a nyugalmamra. Mint írta, jó pár éve járt Magyarországon családfát kutatni, de nem tudott meg semmit a felmenőiről… Bezzeg, ha velünk találkozott volna! Mi annál többet tudunk, de nagy kérdés: Te megmondanád egy újdonsült rokonnak, ha nem tudná, hogy a nagyapja nem épp a legátlagosabb módon halt meg? És ha még azt is tudjuk, mi vezetett odáig? Joga van tudni, nem kérdés, de mikor és hogyan van ennek ideje és módja?

Mióta családfát kutatunk Barbival, sokkal kézzelfoghatóbbá vált számunkra, mint előtte hittük, hogy létezik transzgenerációs hatás, vagyis azok a viselkedésminták, gondolkodási formák, amelyeket felmenőink hagytak ránk örökül, ez nem újdonság ma már, számos pszichológiai kutatás foglalkozik ezzel. A környezeti változásokra való gyors reagálásunk sokszor azon múlik, milyen mintákat sajátítottunk el az első néhány évünkben. Ezeket a mintákat jórészt a szüleinktől vesszük át, ők pedig azt adják nekünk, amit kisgyerekként a saját szüleiktől tanultak el, s ez így megy generációról generációra. Talán az sem véletlen ennek fényében, hogy külföldi rokonunk épp terapeuta. Alighanem megbolygattuk a családi nyugalmat kissé, mert azóta további információk megszerzésére hivatkozva eltűnt. Amit tőle megtudtunk, az pedig még több kérdőjelet hagyott maga után. Az bebizonyosodott, hogy Gréti és az apja testvérek voltak, de a részletek sehogy sem stimmelnek. A fiú az ő elmondása szerint még Magyarországon fogant az első világháború után, majd később az édesanya külföldön alapított új családot, és oda érkezett Margit (azaz Margret). A mi képeink viszont még jóval ezelőtt készültek, és Gréti már akkor is egy 4-5 éves forma kislánynak tűnik… Hogy ez már túl bonyolult? Semmi gond, eddigre mi is elvesztettük a fonalat… A nagy kérdés tehát: ki az igazi Gréti? Ismeri valaki Grétit? Hány Gréti volt egyáltalán? És hány éves a kapitány?

Zsófi

A millennium körüli időszak sokáig nagy varázslatban tartott minket, hiszen jó darabig ki se fogytunk az anyagokból. Barbi mestere lett annak, hogyan kell jól keresni, és a semmiből is mindig elővarázsolt egy-egy születési, halotti anyakönyvi kivonatot vagy keresztlevelet. Gyönyörködtünk a régi kézírásokban, hogy a korabeli fogalmazási stílust ne is említsem. Időközben teljesen kiműveltük magunkat a magyar nevek latin, sőt adott esetben német vagy francia megfelelőiben is, mert ezek teljesen változatos módon szerepeltek a különböző dokumentumokon. Előfordult, hogy Barbi lelkesen újságolta, újabb rokon a láthatáron, aztán ki kellett ábrándulnunk, hogy csak franciául hivatkoztak rá. Az ismeretlen rokonoknak megvan az a varázsa, hogy történetüket bátran tovább szőhetjük, hiszen az a kevés információ, ami van róluk, teret ad a fantáziánknak. De most kicsit előrébb szaladok az időben nagyszüleimig, akinek az életéről még vannak tanúk és saját élmények is. Mint az korábban kiderült, a rózsa mindkét családtörténethez kapcsolódik valamilyen módon, de ennél jóval több hasonlóság is akad a történetükben…

Nagymamám - aki már csak félig Gillemot - Herkulesfürdőn született, ahonnan 1917-ben a románok benyomulása miatt egy éjszaka leforgása alatt menekülniük kellett, és így kerültek Budapestre egy szál bőrönddel. Apja az I. világháborúban, a fronton a légnyomástól megsebesült. A háború után egy kis játékboltot nyitottak, amit betegeskedő apja igen nehezen vezetett. Az anyja biztatására nagymamám zongorázni tanult, mert ebben látták a szegénységből való kiút egyik lehetőségét. Végül zenetanári diplomát szerzett. Nagypapám fuvolaművész, zeneszerző és karmester volt. Az ő édesapja is az I. világháború következményeként betegedett meg, és korán meghalt. Édesanyjának engedélyezték, hogy a házuk sarkában trafikot nyisson, de nagypapámnak is el kellett mennie dolgozni. A gimnáziumi évei alatt eljutott a cserkészcsapat zenekarával Dániába, ahol a hiányzó szólamok közül a pikolót választotta, mert úgy gondolta, hogy így kell a legkisebb súlyt cipelnie az utazás során. Végül a zene lett az élete, előbb a fuvolaművész, később a zeneszerzés tanszakot is elvégezte a Zeneakadémián. Itt ismerkedett meg nagymamámmal, akinek egy báli áttáncolt éjszaka után kérte meg a kezét, állítólag egy hét éve tartó jegyességet bontva fel ezzel a döntéssel.

Egyelőre nem látom, ki örökölhetett tőlük egy kis zenei vénát, bár ez a kérdés még nem dőlt el… Mindenesetre legkisebb unokájukként én voltam az utolsó reményük, hogy zenélni tanuljak, mert a többiek addigra már nem sok hajlandóságot mutattak erre. A szüleim be is írattak szolfézsra, majd, amikor megvették a pianínót, jöttem rá, hogy nem szeretnék zongorázni tanulni. Ekkor csillant fel nagypapám szemében a fény, hiszen a zongoráról ideiglenesen átpártoltam a furulyára. De mire a félhangokra került sor, ezt is feladtam. Aki nálam tovább jutott, szinte biztosan maradandó emlékeket őriz nagypapám fuvolára írt technikai és olvasógyakorlatairól, ami "levegővezetés szempontjából kitűnő fejlesztési gyakorlat" és "a memóriát és a koncentrációképességet nagyon jól fejleszti", vagyis nem épp a legegyszerűbbek közé tartozik…

Emlékszem a hatalmas zongorára a pesti lakásukban, ami mellett embermagasságban állt a Nők Lapja és a Füles magazin. Nagymamámra, amint szorgosan pucolja az almát és a narancsot a műanyag tálkába, a fregolira a hideg konyhában, a kisházra, ahol olyan cseresznye termett, amilyet azóta sem ettem. Mosolyra késztet, amikor arra gondolok, nagymamám sosem indult el az orkánkabátja nélkül, és mennyit húztuk ezzel a legnagyobb nyári forróságban. Emlékszem nagypapám nyolcvanadik születésnapjára, amikor eltörtük a szomszéd kompótostálját, amit azért kértünk kölcsön, mert sosem látott vendégsereg érkezett az ünneplésére. És felrémlik az az egyetemi vizsgám, ahol a professzor úr szelíden arra célzott, érdemes utánanéznem, ki lehet az a névrokonomnak hitt karmester, akit ő az egyik legnagyobbnak tartott, és aki nagyobb hírnévre is érdemes lett volna, ha más korban él. Alig akarta elhinni, hogy ő bizony a nagypapám - mire kiderült, már megkaptam a jelest… :)

És emlékszem a bakelit lemezre a polcon is, amin az általa hangszerelt Szózat hallható a fúvószenekara előadásában (ide kattintva meghallgatható). Egyike volt azoknak, akik életre hívták a Budapesti Hangversenyzenekart, a mai Állami Hangversenyzenekar elődjét. A Magyar Fúvószenei Szövetség alapító és elnökségi tagja volt, 1937-től 48-ig állt vezetőkarnagyként az Országos Postászenekar élén, később a csepeli Fúvószenekart irányította. Aranydiplomás fuvolaművész és Örökös Országos Karnagy. Számos fúvószenekari átirata, hangszerelése maradt a jövő generációkra.

Távíróépület avatása 1948. A Postás zenekart Eördögh János vezényli

De a legélénkebb személyes emlékem nagypapámról egyben az utolsó is. Élete nagy álma volt, hogy még egyszer vezényelje a Postászenekart, ami 86 évesen teljesülhetett. A tiszteletére rendezett jubileumi koncerten ismét kezébe vette a pálcát. Nagypapám sok év kihagyás után minden eddiginél jobban készült, kívülről megtanulta a partitúrát, számtalanszor elpróbálta otthon. Nagymamám féltette is, hogy kell-e ez az izgalom, sok lesz ez a felfokozott szellemi és fizikai terhelés. A koncerten mindenki ott volt, aki csak lehetett, a család, barátok, kollégák, tanítványok. Hatalmas siker, öröm és meghatódottság, virágok, ölelések és a végső elismerés. Mindenki, aki akart és tudott, gratulált és búcsúzott… A hangverseny utáni éjjel, álmában érte a halál.

Zsófi

Amióta megtudtam, hogy nem csak ükapánk volt rózsakertész, hanem egy egész rózsakertész klánnal állunk szemben, azóta foglalkoztat, miért épp a rózsa? Készültem is egy ideje, hogy ezt a témát feldolgozzam, amikor a minap egyszer csak beugrott, hogy ugyanezen a családi vonalon nagypapám felé ágazva török felmenőink vannak, akik vezetéknevéről azt sejteni, hogy rózsát jelent. Ettől a felismeréstől aztán igazán rózsás kedvem kerekedett. Van ebben valami nagyon izgalmas, hogy egy rózsakertész klán női tagja és egy rózsás nevet viselő család férfitagja egymásra talál. Ekkor már nem volt kérdés, hogy fel kell kutatni, mit tud ez a virág, vajon mi közünk lehet hozzá, ha csak szimbolikusan is. Bár sosem vonzott különösebben, megkérdőjelezhetetlen volt számomra a rózsa királynői rangja a virágok sorában. De nem hinném, hogy csak azért esett volna a rózsára a választás, mert ez lett volna kifizetődő akkoriban. Ki tudja, talán ennél szorosabb kötődése is lehetett a családnak ehhez a virághoz.

A rózsa, ami Közel-Keletről származik, az egyik legfontosabb virágszimbólum a nyugati világban. Azt mindenki tudja, hogy a rózsa a szerelemhez kapcsolódik. A mitológia szerint Aphrodité éppen súlyosan megsebesült szerelméhez, Adoniszhoz igyekezett, amikor egy rózsatövis megkarcolta a kezét, és vérükből vörös rózsák fakadtak. Ha szerelem, akkor a szépség és az élet is érthető, de ezen kívül a titoktartást, a vért, a halált és az újjászületést is jelképezi, ami már kisebb magyarázatra szorul. A mitológiai történetek szerint Erósz (Cupido) egy fehér rózsával bírta rá a hallgatás istenét a titoktartásra. Ez a szimbólum a kereszténység idején is megmaradt, a gyóntató székeken gyakori a faragott rózsa, vagy a gyűléstermek stukkó rózsája arra figyelmeztet, hogy a beszélgetés sub rosa, vagyis a "rózsa alatt", azaz titokban folyik. Izgalmas elképzelni, milyen titkokat őrizhettek ükapánk kertjében a rózsák a millennium idején…

A különböző vallásokban is megjelenik a rózsa: A rómaiak rózsákat hintettek szét a temetéseken a feltámadás szimbólumaként. A keresztény hagyomány szerint az édenkerti rózsa csak a bűnbeesés után növesztett töviseket. Talán ükapánk is az édenkerti állapotokra vágyhatott, amikor kikísérletezte a tövis nélküli rózsát… A fehér rózsát Máriához (a tövisek nélküli rózsához) társítják, és a középkorban a szüzességet szimbolizálta. A vörös rózsa pedig Krisztus véréből fakadt, ezért a vértanúság és a feltámadás jelképe is. A keresztények, de más világvallások számára sem ismeretlen a rózsafüzér, ami eredetileg összepréselt rózsaszirmokból készült, innen kapta nevét. Az alkímiában hétszirmú rózsával jelezték az alkímiai reakciókat és a bölcsességet. A szabadkőműveseknél a három rózsa fényt, szeretetet és életet jelent. És a rózsa a jelvénye a rózsakeresztesek társaságának is.

Bár ez már így is elég misztikusan hangzik, ha mégsem lenne elég, nézzük, mi mindenre jó: a rózsaillat állítólag javítja a memóriát, legalábbis a Science amerikai tudományos folyóirat cikke szerint német kutatók kimutatták, hogy az eredményesebb tanulást segíti, ha az ember rózsát szagolgat, de nemcsak ébren, hanem álmában is! Nem rossz tipp, ha még további rokonokra lelünk, ezt okvetlenül be kell vetnünk, mert egyre nehezebb számontartani a kapcsolódásokat…. A rózsaolaj egyébként már több ezer éve ismert gyógyító, szépítő hatásáról is. Szépségápolási termékek és parfümkészítés alapvető alapanyaga, de nem csak az illata miatt. Nem mellesleg afrodiziákum is… Halkan jegyzem meg, elég népes családról van szó… :) A rózsaolaj sikeres hangulatjavító, enyhíti a stressz okozta levertséget. Fertőtlenítő, gyulladáscsökkentő, sejtregeneráló, sebgyógyító hatású, és számos fizikai panaszra ajánlják olaját a női bajoktól kezdve az emésztési panaszokon keresztül a bőrbetegségekig. Egyedül terhes nőknek érdemes óvatosnak lenni, mert korai és intenzív méhösszehúzódásokat eredményezhet. És valóban, amikor egy hetes túlhordás után sem akart elindulni az első kisfiam, egy rózsavizes fürdőt ajánlottak, ami segített őt előcsalogatni.

A rózsa egyébként ehető virág, ükanyánk rózsaíz receptjét megtalálva ez nem is kérdés. Még egyikünk sem próbálta, pedig jó lehet, ízük állítólag parfümös, emlékeztethet a zöld almáéra és szamócáéra. Ez sem véletlen, ugyanis több más gyümölcs mellett az alma és az eper is a rózsafélék családjába tartozik!! Sőt, a barack is, amit Barbival közös rokonaink a rózsával együtt termesztettek! Apukám is nagyon szeretett kertészkedni, bár rózsája nem volt, de eper, barack annál inkább. Ha eddig mégis kételkedtem volna, érdemes-e rózsát ültetni, ez mind elég meggyőzően hangzik. Ezt csak tetézi, hogy gyerekkoromban órákat értetlenkedtem az egyik szoba falán bekeretezve függő francia feliraton. Mint később megtudtam, ez Voltaire Candide-jának híres utolsó sora volt, ami így hangzik: „Műveljük kertünket, vár ám a munka a kertben”. Jó tanács, nem csak szó szerint.

Zsófi

Nagyon intenzív négy hónap van mögöttünk Zsófival, nem volt olyan nap, amikor ne találtunk volna valami izgalmasat a családunkról, amit persze folyamatosan elemeztünk, megfejtettünk, helyre raktunk. Közben pedig ismerkedtünk, sokat beszélgettünk, egyre jobban megismertük egymást és magunkat. Rengeteg érzés, gondolat. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy ásson mélyre, ismerkedjen meg a családjával, tegyen fel kérdéseket, mert kincseket fog találni. Ez persze nem mindig lesz kellemes, sokszor fájni fog, de sokkal többször pedig felemel. Ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk, fontos tudni, honnan jöttünk, milyen csomagot kaptunk.

A napokban a Facebookon szembe jött velem ez a kép, ezzel az idézettel:

„Ha úgy érzed, hogy jelentéktelen vagy, gondolj arra, két ember, apád és anyád szerette egymást, hogy te megszülessél. És ugyanígy szerette egymást négy nagyszülőd, 8 dédszülőd, 16 ükapád és 16 ükanyád. Ha 25 évet számolunk egy generációra, 500 év alatt 1048576 ember szerette egymást, hogy te megszülethess.” Gene Britton

A múlt feltérképezése mindenkinek sok érdekességet tartogat.

A családtagoknak feltett kérdésinkkel nagyon közel kerülhetünk hozzájuk, megérhetjük őket/magunkat. Az meg külön nagy szerencse, ha újabb rokonokra bukkanunk. Éva néni, várom a találkozást! (erről majd később mesélek, hogy értsétek)

Ha elkezdesz kutakodni az Internet segítségével és eléd kerül egy több, mint száz éves anyakönyvi kivonat a nehezen kivehető ákombákomjaival, megcsap a történelem szele, ami azonnal magával is ragad, már-már zavaróvá válnak a hétköznapok pillanatai. Nehéz szabadulni a fantáziától, ahogy kirajzolódik ükapád/ükanyád, ük-ükapád/anyád élete, öröme és bánata. Megváltozik a világról alkotott képed, már nem a történelem órákon elhangzottak szerint képzeled el a múltat, hanem a saját családtörténeteden keresztül.

De most vissza a jelenbe.

Többször hallottam és tapasztaltam már, hogy az Élet a legjobb forgatókönyvíró. A cég, ahol együtt dolgozunk Zsófival, épp költözik, irodák épülnek/szépülnek és mi most ideiglenesen egy emeletre kerültünk, így a reggeli kávénk kavargatása közben együtt indíthatjuk a napunkat. Ezek a reggelek, mindig lehetőséget adnak egy újabb beszélgetésre, amik feltöltenek és elindítják a napomat. Ha a folyosón szembe megyünk egymással, mindig mosolygunk és közben össze is kacsintunk. Ezekben a pillanatokban egyszerre találkozik a múlt és a jelen. Baromi szerencsésnek érzem magam, és ha hangosan nem is mondom, de  magamban mindig suttogom: Hello, Rokon! Kösz, hogy vagy!

Barbi

A családkutatásnak szomorú, sőt, ahogy a következő példa mutatja, néha egészen krimibe illő pillanatai is vannak. Mivel szervesen a családhoz tartozó történetről van szó, közzétesszük, ám az a rokon, akiről most szó van, nem szeretné magát felfedni. Nem azért, mert ne vállalná, hogy min ment keresztül, hanem mert ez már nem számít. Aki ismeri, úgyis tudja. A történet a fontos, hogy megértsük őt, az életét, és azt a történelmi környezetet, amelyben élt. 

Pedig a történet jól kezdődik. Szerető családban nevelkedett, jómódú szülők gondoskodtak róla és testvéreiről. Minden esélye megvolt arra, hogy ő is a felmenőkhöz hasonlóan szépívű karriert fut be, bár ő más szakmát választott. Talán ez lehetett a baj? Első gyerekként lehetséges, hogy nem ezt várták tőle, hanem a rózsakertészet hagyományainak ápolását, nem tudhatjuk. De ő más úton indult el, és ez az út először sikerrel volt kikövezve. Övé volt Budapest egyik legelegánsabb étterme. Aki csak Budapest belvárosában megfordult, ismerte. Az étteremnek helyet adó patinás épületet ma is sokan ismerhetik, bár már nem étteremként funkcionál. A rokonok előszeretettel étkeztek itt, és utána szívesen fényképezkedtek együtt a kellemes élményt megörökítendő. A fotókon békebeli hangulat uralkodik, mindenki kiegyensúlyozott, derűs és nyugodt. Bizonyára főhősünknek is megvolt minden oka az elégedettségre – egy darabig. Addig, amíg a korabeli cikkek tanúsága szerint az étterem egy beszállítójával meg nem gyűlt a baja.

A hentessel, aki a háború alatt folyamatosan szállított az étteremnek havonként történt az elszámolás. Az étterem tulajdonosai ellenőrzés nélkül, szállítólevél alapján fizették a számlákat. 1918-ban az étterem üzletvezetője meglepve konstatálta, hogy jóval magasabb árat fizettek a hentesnek, így az étterem tulajdonosa felszólította őt, hogy a különbözetet fizesse vissza. Ez akkor százezer korona volt, amit a hentes ügyvédje ki is fizetett. Itt akár véget is érhetne a történet, minden jóra fordult, gondolhatnánk. De aztán… „Eltelt két esztendő, lezajlott a forradalom, elmúlt a kommün és híre terjedt a különítményeknek, legendákat kezdtek mesélni a Britannia szálloda rohamsisakos titkairól.” Az ún. britanniás tisztekről van szó, akik nevüket onnan kapták, hogy a hajdani Britannia (ma Béke) szálló az 1920-as évek elején a fehérterrorista tiszti különítmények, a „britanniások” tanyája volt.

„1920 tavaszán megjelent az étteremben egy alaposan körülszíjazott, revolverrel, oldalfegyverrel, sisakkal ellátott marconaarcú katona…”. A vendéglő tulajdonosát kihallgatásra idézték be a Britannia-szállóba. A vendéglős még soha nem követett el bűntényt, így azonnal elsietett a főkapitányságra, nem értette, miért kívánják őt a Britannia-szállodában látni. Kiderült, hogy a hentes felhatalmazta a különítményt, hogy a két évvel azelőtti százezer koronát vegyék vissza az étterem tulajdonosától. A vendéglős hiába tett lépéseket a polgári hatóságoknál, azok kényszeredett, széles gesztusokkal, vállvonogatással közölték, hogy sajnos nem áll módjukban az erőszak jogán működő különítményekkel szemben védelmet nyújtani.

Az idézés napján a vendéglő tulajdonosa végül megjelent a szállónál. Kézigránátos és rohamsisakos őrök sorfala között lépett be a hallba. Kora reggel volt. A hallban csak egyenruhás, átvirrasztott és átmulatott éjszakák sápadtarcú Britanniásai lézengtek föl és alá. Ekkor egy nagyon otthonosan mozgó, szőke, elegánsan öltözött asszony jelent meg, Léderer Gusztávné, aki nyomban helyet is foglalt a várakozók mellett. Lédererné meghallgatta a százezer korona históriáját és mint aki csak fölületes beszélgetést folytat, egész halkan kérdéseket intézett a vendéglős vagyoni állapotáról és egyéb körülményeiről. Akkor e kíváncsiskodásnak nem tulajdonítottak semmilyen jelentőséget. Majd dicsekedni kezdett, s kérkedő elbeszélése hosszú ideig tartott:

Ezen a ponton kicsit jobban utánanéztünk, mit lehet tudni erről a nőről... Ő az a Lédererné, akinek a nevéhez csaláson, zsaroláson, lopáson kívül egyébiránt egy brutális gyilkosság fűződik, aminek hatalmas visszhangja volt a korabeli sajtóban, de ma is szép számmal találni részleteket róla a neten. A történetet nemrég Szász János rendező dolgozta fel „A hentes, a kurva és a félszemű” c. filmjében Gryllus Dorkával a főszerepben, sőt annak idején egy kuplé is született róla, amit később Hobo és Deák Bill Gyula is megénekelt ("Lédererné, mi van a kosárban..."). Aki kíváncsi, mi van a kosárban, itt elolvashatja. Eszerint épp egy hentest tett el láb alól a férjével, nem is akárhogyan. Amikor itt tartottunk a történet nyomozása közben, a hideg futkosott a hátunkon Barbival. Belegondolni is rossz, hogy a vendéglős rokon rosszabbul is járhatott volna… Na, de nézzük, hogyan is folytatódott

"Ezután a vendéglő tulajdonosát bevitték a szobába, ahol mímelték a hivatalos formaságokat, jegyzőkönyvet vettek fel vele. Már ekkor a Iegterrorisztikusabban léptek fel vele szemben. A szobában is hangosan rákiáltottak: — Ez a pénz, ez a százezer korona a mienk lesz és éppen ezért ki fogja fizetni azonnal, mert különben szíjjal hasítanak ki a hátából.” Első kihallgatása így ért véget. Utána felkeresett több ügyvédet, senki sem vállalta az ügyet. Nem mert senki bemenni a Britanniába. Új idézést kapott. Amikor újra elment, meglepő körülményeket talált: 

„Földúlt, furcsaképű szállodaszobába léptek. A hotelszobában két egymásmellé állított ágy volt vetetlenül, mintegy hatan hevertek az ágyban. Az ágyak alatt — friss zsákmányként —nyolc-tíz darab vadonatúj autópneumatik. A padlón szerte-széjjel üres boros- és pezsgőspalackok és az éjszakai mulatozások, duhajkodások fölrúgott nyomai, széthányt kártyacsomagok. Fiatal egyenruhás tisztek tápászkodtak fel az ágyból és trágár módon tárgyalták meg az elmúlt éjszaka dorbézolásait. Sokáig tartott, amíg felöltözködtek, megmosakodtak.... Három óra hosszat várakoztatták őket, s hogy a kihallgatás számára megfelelő lelki előkészületet teremtsenek, belépett egy sötétképű, mogorva százados a szobába és zordonan egy szó nélkül fölrántotta a szobában álló kis asztal fiókját és öt-hat kisebb-nagyobb revolvert csapott mérgesen az asztalra, kézigránátokat szedett elő és minthogyha egyedül lenne a szállodai szobában, félóra hosszat tüntetőleg egyebet sem tett, csak jobbra balra csattogtatva töltögette a revolvereket.”

„Föltűnő volt, hogy Léderer Gusztávné is többször belépett a szobába. Az ott lévő fiatal tisztek nagyon szívélyes szavakkal üdvözölték Lederernét németül. — Jónapot Micike! Hogy aludt Mici nagysád? — mondogatták Léderernének, akinek mindenkihez volt egy nyájas szava. Lédererné azután összesúgott a kihallgatást vezető Británniásokkal. Kiment a szobából, később megint bejött, nagyon érdeklődött az eredmény iránt”. Majd közölték a vendéglőssel:  „Bírói eljárásnak helye nincs. Ez ügyben kizárólag mi vagyunk illetékesek, s ha nem fizet, minden továbbiért viseli a következményeket”. Semmi reménye nem volt arra, hogy ép bőrrel szabaduljon meg. Minden ingó vagyonát összeszedte, üzletének forgótőkéjét kivonta és szorongatott helyzetében kifizette az összeget. Mivel akkoriban termetes, szép szál, imponáló ember volt, azt sikerült elérnie, hogy nyugtát kapott a fizetésről. Miután üzletének forgótőkéjét elvették tőle, nem tudta az éttermet tovább vezetni. Bár később próbálta peres útra terelni az ügyet, hiába. Mély depresszióba esett, öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták, már nem volt régi önmaga. Végül visszatért a családi gyökerekhez. Kertészsegédként halt meg.

Léderernét később életfogytig ítélték, de jó magaviselete miatt korábban szabadult. Azon a környéken lakott, ahol gyerekként a rokonaink is, akik nap mint nap látták őt kosárral a kezében. Bár úgy nézett ki, mint a gonosz boszorka a mesében, nem féltek tőle. Nem tudták, hogy miket követett el. Azt sem sejtették, hogy köze volt a fenti történethez...

Zsófi

A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában (adt.arcanum.hu) találhatóak.

A családkutatásban azért akadnak vicces pillanatok is, például amikor a csupa pozitív megerősítéstől megittasulva Barbival egy időre komolyan elhittük, hogy még egy pingvinfajt is a Gillemot-król neveztek el. Pedig bármennyire is lehetetlenül hangzik, kicsit kétkedve ugyan, de jó darabig ebben a hitben éltünk. Közhely, de a mi esetünkben tényleg érvényes, hogy az interneten mindig újabb kincsek bukkannak fel, ha az ember kitartóan keres. Ennek köszönhetően nemrég találtunk egy amerikai magazint, amelynek egyik oldaláról Nevadában élő rokonok mosolyognak ránk. A háttérben sziklák, rajta pingvinek... Ahogy utánanéztünk, kiderült, hogy léteznek ún. Gillemot pingvinek..! Ez aztán a nem várt fordulat, újabb rokonok a családfán, ezúttal madarak? Barbival felcsillant a szemünk, itt egy újabb talány, ki kell deríteni, vajon mi közünk a pingvinekhez…  

Az első –majdnem- logikus következtetésünk az volt, hogy az amerikai rokonok esetében kicsit messzebb esett a rózsa a fájától és bizonyára sarkkutatók, és egy soha nem látott, új pingvinfajt fedeztek fel, akik értelemszerűen róluk kapták a nevet. Az sem tántorított minket vissza ettől a feltételezéstől, hogy ezt a képet nem valamilyen természettudományos szaklap, vagy netán a National Geographic címlapján, hanem egy egyetemi alumni újság egyik cikkében találtuk… Mivel nagyon izgatta a fantáziánkat, rákérdeztünk az amerikai rokonoknál is, de hiába. Mivel semmilyen erre utaló nyomot, hírt nem kaptunk, ez a szösszenet jó darabig feledésbe merült. Ha előkerült, jókat kacarásztunk rajta, és persze eljátszadoztunk a gondolattal, mi van, ha mégis igaz.

Közben meg kell említenünk, hogy kutatásaink során az is kiderült, hogy a Gillemot név eredetileg Guillemot lehetett, de menet közben elveszett belőle az „u”. Már régóta gyanús volt, hogy a családnévre rákeresve rengeteg Guillemot névre hallgató személy kerül elő. Aztán egyszer csak egy hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem, van-e jelentése ennek a szónak franciául. Gondoltam, ha van, az lesz az igazi. Beírtam hát gyorsan a szótárba, aztán egy pillanatig csodálkozva meredtem a képernyőre, hiába olvastam ugyanis a választ, az semmit sem mondott nekem. Először azt hittem, rosszul írtam valamit, a fordítás ugyanis így hangzott: „lumma”. Ornitológiai tudás híján fogalmam nem volt róla, hogy bizony ez is magyar szó, mégpedig egy madár neve. Azt már Barbi rakta össze (mostantól Sherlock), hogy a lumma pont úgy néz ki, mint a pingvin, és ezek azok a madarak, akik az amerikai magazinban szerepelnek! És akkor egyszer csak leesett a tantusz, hogy a történet éppen fordítottja annak, ahogy gondoltuk, nem egy pingvinfajt nevezték el a Gillemot-król, hanem a család van elnevezve a pingvinekről… :)

Ez a felismerés mégiscsak megnyugtatóan hatott ránk, helyükre kerültek a dolgok, és ez az újabb fantáziálás lehetőségét sem zárta ki. Vajon miért nevezhették el az ősöket a lummáról? Mi lehet a közös a lummában és az ősökben? Ehhez azonnal utána kellett néznünk, mit kell tudni erről a madárról! Úgy faltam a sorokat a wikipédián, mintha csak egy rokonról olvasnék, akire büszkék lehetünk. Szerencsére egy roppant szimpatikus kis lényről van szó:

A lumma a pingvin multifunkcionális rokona, nem csak úszni, de repülni is tud, bár ez utóbbi biztosan megkülönböztet minket tőle. A hidegebb égtájat kedveli – ebben nem értünk egyet…, és Észak-Európa sziklás partjainál él, vagyis valahol arrafelé, ahonnan óapánk is származik. A lumma nem aprózza el energiáit, egyszerre mindössze egyetlen egy tojást rak, viszont formatervező zsenialitását mutatja, hogy a tojásnak csúcsos a vége, hogy le ne essen a szikláról. Modern felfogású, a ház körüli teendőkön hím és a nőstény egyenlően osztozik, akik felváltva kotlanak az egy szem tojáson.

Pár napra rá, hogy tudomást szereztem a lummákról és szívembe zártam őket, szíven ütött minket egy hír a sajtóból. Becslések szerint kb. húszezer lumma pusztult el az elmúlt napokban, a tenger százszámra sodorta partra a tetemeket, a szakemberek értetlenül állnak a pusztulás előtt. Sajnos elég valószínű, hogy az egyik ok azoknak a konténereknek a tartalma, amelyek nemrég egy nagy viharban kiszabadultak egy teherszállító hajóból. A környezeti problémákról szóló hírekről jócskán olvasni mostanában, de újdonsült rokonaink értelmetlen pusztulásának történetén keresztül ez a fenyegetés is még kézzelfoghatóbbá vált. Őszintén reméljük, mielőbb megoldódik a rejtély és rokonszenves rokonaink tovább élhetik sziklaparti hétköznapjaikat.

Zsófi