Akárhányszor átmegyek nagynénémhez, mindig nagy kincsekre bukkanok nála. Nagyon szeretem hallgatni a régi történeteit.

Megint előkerült például egy olyan kép, amin rajta van Zsófi apukája, nagyija és nagynénje is. Még mindig hihetetlen, hogy a kollégám a rokonom. De mondjuk a sorrend már felcserélődött. A rokonom, a kollégám. Nagyon bírom, hogy ott van a közelemben minden nap. Ad valami megmagyarázhatatlan biztonságot. Amit csak érzek, szavakkal nehéz megfogalmaznom.

Első sorban Zsófi apukája, 2. sorban balról a szépséges nagyija, felette a fonott copfos kislány, pedig a nagynénje

De vissza nagynénémhez. Ő ugyanabban a lakásban lakik, ahol a dédnagyszüleim éltek. Ha körbenézek a lakásban, miközben mesél, pillanatok alatt bele tudom élni magam a történetekbe.

Ami most leginkább felkeltette az érdeklődésemet, azok a korabeli receptek. Pár héttel ezelőtt rátaláltam üknagymamám „Rózsa-íz” receptjére egy 1901-es újságban. Át is küldtem nagynénémnek és azonnal kiderült, hogy van egy teljes „Gillemot” receptgyűjteménye.

Forrás: Arcanum adatbázis (adt.arcanum.hu) A Kert, 1901 (Gillemot Nemes Mária = üknagymamánk Zsófival)

 Megnéztem volna, ahogy üknagyi a rózsaszirmokat válogatja és kavargatja a fazékban. Azóta azon gondolkozom, honnan szerezzek megfelelő mennyiségű rózsaszirmot, hogy elkészítsem én is, bár a sok c(z)ukorral, nem igazán tudok azonosulni…(mármint elméletben, a valóságban nagyon édesszájú vagyok, csak tudom, nem kéne.)

Éva nagynénémmel megtaláltuk ezt a receptet is, de itt nem 3 citrom levét írta dédnagymami, hanem 10 citrom levét:

Nagynéném mesélte, hogy dédnagymamám megadta a módját a vendégek fogadásának, az ínycsiklandozó falatokat mindig zsúrkocsin tálalta fel a vendégseregnek. Bárcsak lenne egy időgép, amivel legalább pár percre bekukkanthatnék egy ilyen „buliba”.

Arra gondoltam, hogy megosztok pár receptet. A válogatásaim nem az ízlésemet tükrözik, hanem a receptek elnevezése csábított el.

Legénycsalogató likőr

Fél liter vörösbor, 40 dkg cukor, 2 és fél dl rum, fél rúd vanília. Csak hidegen összevegyíteni s megvárni, míg megtisztul. Kb. 3 hét szükséges hozzá, hogy megérjen.

Boszorkánykrém

4 darab szép nagy almát megsütünk, majd szőrszitán át cserépedénybe törjük. Adunk hozzá 2 kanál barackízt, annyi cukrot, hogy jó édes legyen, majd belevegyítjük 1 tojásfehérje kemény habját. Az egészet ezüstvillával kb. 15-20 percig verjük, míg jól megdagadt, tömör habos tömeget kapunk. Ekkor a krémet üvegcsészékbe vagy kis előételformákba adagoljuk s kevés barackízzel díszítve tálalásig hidegre tesszük.

Simán csinálhatnánk Zsófival egy jó kis főzőműsort a youtube-on a megőrzött receptekből, de ahogy elnézem az összetevőket, felsikítana az összes fitneszguru és életmódtanácsadó. De „privátba” örömmel küldök recepteket!

Barbi

Miután megtaláltuk híres rokonainkat, Ferencet, Lászlót, Vilmost és Lajost, szépen lassan kezdtek előbukkanni a régi cikkekből a Gillemot lányok is. Margit, Mici, Magda, Irénke, Jozefa, Sarolta.

A Gillemot lányokat a cikkek szűkszavúan említik, szinte mindig valamilyen bál résztvevőjeként sorolják fel őket. Egyértelműen kiderült, hogy az anya-lánya párosok akkoriban együtt jártak bálozni, így nekünk is egyszerűbb volt a dolgunk, tudtuk, kit hova kell felrajzolni a családfára. Az „asszonyokat ” és „leányokat” szigorúan külön felsorolásban említik, ahogy az alábbi korabeli cikkben is látszik.

Gillemot Andorné –Gillemot Mici és Irén - Magyarország, 1914

Magyar Hírlap, 1893 – Gillemot Sarolta és Gillemot Józsa

Anyukám mesélte, hogy dédnagymamám nagyon szeretett bálokba járni, mondjuk nagyikám kevésbé, de hát nem volt sok választása, ennek ellenére többször is bálkirálynő lett, olyan gyönyörű volt, mint egy igazi hercegnő.

Nagyim, Szilvay Ily

Lázadó kamaszkoromban, amikor épp annyi idős lehettem, mint ő, én épp bakancsban, hosszú pólóban rockkoncerten tomboltam. Ha „láttak”, nem lehettek túl büszkék…:) Bár a  húszas éveim legelején, de még az is lehet, hogy korábban, Apukámmal voltam Operabálban. Rettentő büszkén feszítettem mellette a kölcsönzött báli ruhámban. Otthon pörögtem-forogtam, elképzeltem, ahogy majd „vonulok” benne/mellette/vele. A valóság egy kicsit más volt persze. Alig tudtam menni a magassarkú cipőmben. Ahogy megérkeztünk az Operaházhoz, kiszálltunk a taxiból, „sikkesen” mentem fel a lépcsőn, körülbelül a harmadik lépcsőfokon ráléptem a hosszú ruhám alsó szoknyájára, ami azonnal leszakadt. A női wc-ben próbáltam orvosolni, szerencsére valahogy sikerült. De jó lett volna egy kis segítség Gillemot dédnagymamától, hogy is kell ezt „profin csinálni”. Elnézve a képeket, lett volna mit tanulnom! De azért azt is megnéztem volna, ők mit szólnak egy jó kis koncerthez, bakancsban és szakadt farmerben. Atyaég, mennyire más világ, pedig nem is volt annyira régen.

alsó sorban, balról: 4. Zsófi nagypapája, mellette 5. a nagymamája, felette pedig az én nagyim egy bálban

Elkezdtem cikkek után kutatni, hogy is volt ez régen. Hát valahogy így:

„Egy bál mindenkor különleges eseménynek számított, így nem csoda, hogy a legkisebb táncos mulatságot is több napig tartó előkészület után tudták csak megrendezni. A helyszín, a zenekar kiválasztása, a meghívottak névsorának összeállítása, a táncrend megtervezése nem kis feladatot rótt a szervezőkre. A lázas készülődésből természetesen a meghívottak sem maradtak ki: a megfelelő toalettek elkészítése fáradságos, de örömteli tevékenység volt.

Bár a mai bálokon sem lehet akármit felvenni, nagyanyáink korában a szigorú szabálygyűjtemények egyenesen előírták, mely korosztály miben jelenjék meg az estélyen. Egy fél évszázaddal ezelőtti etikettkönyv szerint a férfiak számára kötelező volt a frakk, melyhez állógalléros keményített ing, saját kötésű fehér csokornyakkendő, pikémellény, fehér glaszé- kesztyű, cilinder és gombos lakkcipő dukált. Ugyanez a könyv a hölgyek öltözködésébe is „beleszólt”: az elsőbálozó lányoknak egyszerű, fehér ruhát kellett viselniük, idősebb és termetesebb asszonyoknak tiltott volt minden pasztellszín, és természetesen nem hordhattak vékony, áttetsző anyagból készült ruhát. Abból az alapszabályból, hogy a hölgyek öltözete a koruknak megfelelő legyen, az is következik, hogy anya és lánya ne öltözzék egyformán. Ezt persze ma is nehéz megvalósítani, mert a női divatnak a francia rokokótól kezdve az a célja, hogy a korkülönbségeket elmossa.

Evés-ivás, jókedv és tánc. Ez utóbbi minden bál legfontosabb eseménye. Az egyedi tervezésű, mindig különleges külsejű táncrendek adták az estély forgató- könyvét, ugyanakkor arról is tudósítottak, hogy melyek az éppen divatos táncok. A századfordulón még keringőztek és csárdásoztak, míg az első világháború utáni időkben egyre nagyobb teret hódított a cake-walk, a boston és a botrányos, izzó hangulatú tangó. (Népszava 1996. Gyüre Orsolya írása)

A Gillemot lányok felkutatásában nem csak a bálok voltak a támpontjaink, hanem a „Házassági rovat” is nagy barátunk lett.

1938. A Kert

1937. Magyarország

Rengeteg hasonló hirdetésre bukkantunk. Sokszor kómásan mentünk dolgozni Zsófival, mert nem hagytak nyugodni minket az újonnan felfedezett családtagjaink, éjszakánként muszáj volt kitárgyalnunk.

A családfa „rajzolásán” túl, folyamatosan bővítjük a bakancslistánkat is: Minden budapesti helyszín meglátogatása, ahol éltek rokonok; valamint: Herkulesfürdő, Normandia, Versailles; és akkor itt üzenem: legyen egy bál is!

Barbi

A korabeli lapok az Arcanum adatbázisában (adt.arcanum.hu) találhatóak.

A döbbenet az, hogy a családkutatásban az ember nagyon hamar eljut arra a szintre, hogy megérti, mindannyian rokonok vagyunk valahol… Olyan emberekről derül ki, hogy rokonok, akikről nem is tudsz, ki tudja, közülük hány járkálhat az utcán, dolgozhat még a munkahelyen, vagy akár lakhat veled egy utcában. Újabban gyanakodva figyelem a buszon az embereket, keresem a hasonlóságokat, elképzelem, hogy rokon valamelyik ágon, és máris közelebb érzem magamhoz őket. :)

Azon túl, hogy több-kevesebb sikerrel mindenkit beazonosítottunk a képekről, találtunk közelebbi-távolabbi rokonokat, bennem az a kérdés motoszkált leginkább, ki lehetett az utolsó „igazi” francia a családban, és mi szél vetette erre. Erről több legenda is keringett azelőtt, s bár én mindig büszkén meséltem, hogy dédnagymamán francia volt, nagynéném szerint nemhogy francia nem volt, hanem ráadásul Németországból érkeztek Herkulesfürdőre. Éreztem, hogy ezt helyre kell tenni, annyi év francia tanulás apukámtól nem történhetett hiába! Lassacskán sikerült kibogoznunk a szálakat. A Gillemot György Lajos rózsakertészről talált nekrológból egyértelműen kiderült, hogy ő még Németországban született, Hessen-Casselben, eddig tehát nagynénémnek igaza van. Szerencsére rengeteg családfakutatással kapcsolatos internetes oldal létezik, amin további Gillemot-kra találtunk. Az egyik szerint György Lajos apja Samuel Gillemot lehetett, aki Normandiában született! Ez lesz az! Normandia már rögtön jobban tetszik! És bár még sosem voltam arra, tudom, hogy gyönyörű...

Katalinnál, nemrég felfedezett távolabbi rokonunknál járva nekiláttunk a családfák összeillesztésének. Nagy öröm volt, hogy a közös pontok stimmeltek, igazán büszkén húztuk ki magunkat Barbival, jó munkát végeztünk. Katalin családfája is Samuel Gillemot-nál kezdődött, annyival tudta kiegészíteni a történetet, hogy közös őseink hugenották voltak, vagyis reformátusok, akik vallási okokból menekültek el Franciaországból. Egyedül az nem hagyott nyugodni, hogy a hugenották kicsit korábban alakították a történelmet, mint ahogy Samuel elmenekülhetett. Ennek kibogozására még várni kellett addig, amíg Barbi újabb rokonokkal vette fel a kapcsolatot. Ez friss lendületet adott a kutakodásunknak! Gillemot Vilmos rózsakertész üknagybácsink lányai, Sarolta és Józsa keltették fel a figyelmünket, mert érdekes módon egy testvérpárhoz mentek feleségül. Szokás szerint volt pár kialvatlan éjszakánk, mire rájöttünk, hogy nem elírás történt. Az ő leszármazottaiktól kaptuk azt az információt, hogy a közös francia ős a francia forradalom idején menekült el, és alighanem XVI. Lajos király kertésze volt. Padlót fogtam. Ez már tényleg kaland. Felrémlettek az iskolai történelemórák, és bár szerettem, de semmivel nem összehasonlítható érzés az, amikor egy családtörténeten keresztül kézzelfoghatóvá is válik mindaz, amiről tanultunk. Láttam magam előtt a Versailles-i kastély kertjét, ahogy óapánk nyírja a sövényt, gondozza a virágokat a napsütésben, odaköszön az arra sétáló úrhölgyeknek, és stílszerűen leszakít egy-egy illatozó rózsát nekik... Vajon akkor menekült ő is, amikor a forradalom fejleményei következtében az udvar végleg elhagyni kényszerült Versailles-t? Ennek azért nem lesz egyszerű utánajárni, legfeljebb bővül a családkutató bakancslista egy újabb helyszínnel...

Itt élt volna Samuel Gillemot? 

Ha Samuel is rózsakertész volt, akkor ez bizony egyenesen egy rózsakertész klán, bár némileg elhalványult az ősök mindent elsöprő rajongása a rózsák iránt, mire hozzám ért a lánc. Azóta persze más színben látom a rózsatémát, és próbálom megérteni az ősöket. Egy biztos, gyönyörű szakmát választottak. Samuelnél tovább egyelőre nem jutottunk, de már ez is mesebeli. Tőle indulva Barbival ugyanis mi épp a hetedik generáció vagyunk. Hogy tartja a mondás? Minden bűn hetedíziglen öröklődik… Hm, hát reméljük, nem találunk a kelleténél több csontvázat a szekrényben… :)

Zsófi

Ebben a bejegyzésben most mind a kettőnk szemszögéből olvashatjátok a hogyantovábbot.

Teljesen bepörögtem, ezerrel szörföztem a neten. Anyutól annyit tudtam, hogy Gillemot Ferenc a rokonunk, de a pontos rokoni szálakat, nem tudta. Szerencsére rábukkantam a Facebookon Gillemot Ferenc Centenárium oldalára, amit láttam, hogy Gillemot Katalin kezel. Írtam is neki.

Kedves Katalin!
Én Kovács Barbara vagyok, és azért keresem Önt, hogy a segítségét kérjem. Egy véletlennek köszönhetően a héten egymásra találtunk egy harmadunokatestvéremmel. Úgy megörültünk egymásnak, hogy arra gondoltunk, hogy tovább kutakodunk a családban. Az ő dédnagymamáját Gillemot Máriának hívják, az enyémet Gillemot Ilonának. Testvérek voltak. Az én dédnagypapám (Szilvay Kornél) találta fel a poroltót az ő felesége volt Gillemot Ilona. Anya szerint Gillemot Ferenc is rokonunk, de édesanyám nem tudja, pontosan hogyan.
Amennyiben esetleg Önnek több információja van, hálásak lennénk, ha megosztaná. Amennyiben nyitott a megkeresésemre, szívesen küldök családi fotókat is, de örömmel vennénk egy találkozást is, amennyiben kiderül, hogy rokonok vagyunk.
Köszönettel,
Kovács Barbara

Amikor láttam, hogy Katalin elolvasta az üzenetemet, hevesen dobogott a szívem és nagyon izgatott lettem, mit fog válaszolni. Alig telt bele pár perc, jött is a válasz. Hamar rájöttünk, hogy rokonok vagyunk. Mondta, hogy a családfája elég hiányos, mert szinte csak a férfiak szerepelnek rajta. Meg is beszéltük azonnal, hogy itt a remek alkalom, hogy felrajzoljuk a „lányokat” is. Meghívott minket magához a következő hét vasárnap délutánjára egy kávézással egybekötött sütizésre. Azonnal írtam Zsófinak és elküldtem neki, hogy milyen kedves válasz érkezett, ő is nagyon lelkes lett és mondta, hogy megoldja, menjünk mindenképp.

Míg én még bőven a múltbeli eseményeken tűnődtem, Barbi rendes mai lányként a facebookon böngészve talált egy rokont és gyorsan le is szervezte a találkát. Nem mentünk üres kézzel, egy kész családfaábrát eszkábáltam az eddigi információk alapján. Büszkén vittük kiegészítésre. Izgatottan készülődtünk, és mi sem volt természetesebb, mint hogy rózsás kedvünk mellé rózsás ajándékot vigyünk ismeretlen rokonunknak. Hiába csodálta meg annak idején Darányi miniszter a virágkiállításon Gillemot Úr rózsamézét, azt bizony nem találtunk, pedig szívesen megkóstoltuk volna. Vittünk helyette rózsaízű csokit, limonádét és rózsaszirupot, minden, ami rózsaízű, bekerült a kosárba. Még nekünk is ismételgetni kell, a rózsa ötlete tehát onnan jött, hogy Barbival közös ükapánk, az ő testvére és apja is rózsakertészként élte életét, és az újonnan felfedezett rokon a mi ükapánk testvérének leszármazottja. A rózsa az tehát, ami hármunkat összeköt. :) Izgatottan vártam a napot, ahova Piroskával mentünk. Piroska nem rokon, bár családtagnak is nevezhető, egész pontosan a 14 éves piros kiskocsink, ami a színéről kapta a nevét és apukámtól örököltem. Apukám éppen halála előtt egy hónappal vásárolta. Ő, aki mindig is büszke volt az ízlésére, 66 éves egyetemi professzorként bátran vett magának egy igazi női, városi piros kisautót. Akkor még nem tudhatta, hogy mindössze egy hónapig fogja élvezni, azt pedig még annyira se tudhatta, hogy végül hozzám kerül. Nagyon féltette az autóit, sosem engedte volna, hogy én vezessem. Pedig én vezetem, immár 14 éve. Ragaszkodom is hozzá, olyan, mintha apukám is velem lenne, vigyáz rám az utakon. Most is vele utaztunk hát, óhatatlanul magunkkal hozva apukám emlékét. Kicsit olyan, mintha elvittük volna őt is kedvenc nagymamája rokonához. Nem tudom, mit vártam jobban, hogy odaérjünk, vagy, hogy addig is kihasználjuk az alkalmat, és beszélgethessünk Barbival. Alig pár nap telt el azóta, hogy kiderült, rokonok vagyunk, ennyi idő alatt megismerni sem volt időm. Ott ültem apukám kocsijában egy szinte ismeretlen rokonommal éppen egy még ismeretlenebb rokonhoz tartva. De ez szerencsére senkit sem zavart, sőt. Katalin úgy fogadott minket, mintha mindig is ismertük volna egymást, hamar megtaláltuk a közös hangot. A nappalija falain felismertük az arcokat, akiket előtte csak az interneten láttunk, s ezzel megelevenedett a múlt…

Ezzel én is így voltam. Alig ismertem még Zsófit, de nagyon kíváncsi voltam rá. Az mázli volt, hogy azonnal szimpatikus volt, mert ugye a rokonait nem válogathatja meg az ember… Nagyon vártam ezt a napot. A Batthyány téren találkoztunk és ott pattantam be „Piroskába”. Teljesen természetes volt, hogy együtt megyünk meglátogatni a „vadiúj” rokonunkat. „Vittük” a dédnagymamáinkat és a testvéreiket, hogy felrajzoljuk Katalin családfájára.

Gillemot Ilona, Béla, Mária és Lajos

Simán odataláltunk a megadott címre, és amikor becsöngettünk, egy kedves hang szólt bele: „Ez aztán a pontosság!” És már nyílt is ajtó. Lehet, hogy szentimentális, de tényleg azt éreztem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy vasárnap meglátogatjuk a rokonunkat. Volt valami cinkosság kettőnk között Katalinnal, amitől úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Átfutott az agyamon, hogy milyen vicces, hogy mind a hárman kommunikációs területen dolgoztunk az életünk jelentős részében. Katalin hosszú éveken keresztül volt az Auchan kommunikációs igazgatója, Zsófi kommunikáció mellékszakon végzett, tanít a Metropolitan Egyetemen és kutatóként dolgozik, én meg kommunikáció szakon diplomáztam, dolgoztam szerkesztőként, újságíróként, sajtókapcsolati vezetőként. És úgy tűnt, szerencsére mindannyian szeretünk beszélni… :) Ott voltunk hárman Katalin lakásában, igazából egyikünk sem ismerte a másikat, de tudtuk, hogy van, ami összeköt minket. Katalin elővette a családi fotóalbumot, mesélt a rokonokról, mi pedig tátott szájjal hallgattuk őt. Megmutatta a családfát Bélát és Lajost azonnal kiszúrtuk és mondtuk, hogy ott van még Mária és Ilona, a dédnagymamáink. Később előkerült a vitrinből Gillemot Ferenc stopperórája és elmesélte a megemlékezést nagypapájáról, amit ő szervezett. A nagypapáját személyesen nem ismerhette, de a kutatómunkájának köszönhetően nagyon megszerette. Itt azonnal elkalandoztam és pontosan értettem miről beszél, én is pontosan így éreztem dédnagypapámmal kapcsolatban.

Az est számomra egyik legérdekesebb meglepetése az volt, amikor Katalin az egyik unokatestvéréről megemlítette, hogy a rendszerváltást követően önkormányzati képviselő volt, méghozzá ugyanabban a pártban, ahol apukám is, ugyanekkor. Két szomszédos kerületben… Otthon anyukámnál az esélytelenek nyugalmával rákérdeztem, esetleg ismerhették-e egymást, hiszen alkalmuk bizonyára volt találkozni. Anyukám pontosan emlékezett a nevére, és arra is, hogy jóban voltak apukámmal. De azt, hogy ők harmadfokú unokatestvérek lennének, az anyukám szerint fel sem merült… Nem voltak annyira szerencsések, mint mi Barbival… :) Amit Katalin előre jelzett és mi is szomorúan tapasztaltunk, hogy valóban csak a férfiak szerepeltek a családfán. Ceruzával azért néhol lehetett látni egy-egy női nevet. Most mi is hozzátettünk kettőt. Sok-sok újdonságot megtudtunk, többek között azt, hogy a család egyik ága Amerikában telepedett le, egy másik pedig Münchenben. Az amerikai rokonokkal még Katalin apja tartotta is a kapcsolatot, mi pedig rögtön összekacsintottunk Barbival, ennek személyesen kell utána járnunk. Tanulmányút tervezésben jók vagyunk, a bakancslista csak gyarapszik. Herkulesfürdő alap, de úgy tűnik, akár messzebbre is tervezhetünk, ha így folytatjuk.

Elköszöntünk Katalintól és nagyon jó érzésekkel távoztunk, tudtuk, hogy ennek a találkozásnak, még nincs vége. A hazafelé úton, rengeteget beszéltünk, megmutattuk egymásnak a lelkünk legmélyét. Zsófi „Piroskával” egészen hazáig vitt. Több, mint egy órát beszélgettünk még és ismerkedtünk egymással. Ami azóta is tart.

Zsófi, Barbi

A következő napok begyorsultak. Barbi a nagynénjénél egy kincsesbányára bukkant, és csak úgy özönlöttek a jobbnál jobb fotók a telefonomra tőlük, nem győztem kapkodni a fejem. Sosem látott képek kerültek elő, amelyeken az én rokonaim köszönnek vissza fiatalon, továbbra is hihetetlen élmény. Közben a családkutatás hírére bejelentkezett egyik „régi”, vagyis ismert unokatestvérem is, aki még valamilyen egyetemi kurzusra írt családtörténeti dolgozatát osztotta meg velünk, amiből nagyszüleimről tudhattam meg még többet. Gazdagodott hát minden irányban a tudásunk. Egyszerre haladtunk a családfa minden ágán, közvetlenül a nagyszülőkről, a Barbival közös ősökről és oldalági rokonokról is egyre több információnk lett, kezdünk kicsit bele is kavarodni és csavarodni. Barbi ontotta a fotókat, én pedig igyekeztem strukturálni a frissen megismert rokonokat, először a fejemben, aztán papírra is véstem, nehogy elvesszünk a sok adat sűrűjében. Hiába láttam röntgenszemeimmel a kapcsolódásokat, sok volt még a fehér folt. Néha feltettem magamnak a kérdést, miért, hogyan történt mindez? Mintha ez a sok rokon mind egyszerre akarna tudatni magáról, a figyelmünkért tülekedve szinte sorban állnak, hogy felfedjük őket, néha hátborzongató érzés.

Az internet hatalmas segítséget jelentett a nyomozásban. A Gillemot név egyébként igazán megerősítő abból a szempontból, hogy biztosak lehetünk benne, bárkire is bukkanunk, valamilyen módon rokon. Rákeresve két híres személyt dob fel elsőnek, Gillemot Ferencet és Gillemot Lászlót, nem véletlenül.

Gillemot Ferenc

Gillemot Ferenc igazi polihisztor volt, az első profi futballista, edző, játékvezető, a magyar labdarúgó válogatott első szövetségi kapitánya, ezen felül a modern hazai sportújságírás úttörője. Későbbi lapok a századforduló Puskásaként emlegetik…  Számos más sportágban is bizonyított. Nem csak életében, de halálában is igazi hős volt, az Erdélybe betörő román csapatokkal szembeni harcban vesztette életét az első világháborúban. Így ír róla a Pesti Hírlap 1916-ban:

„A magyar sportéletnek egyik legértékesebb szereplője, a testnevelés kultúrjának fáradhatatlan munkása, ifjúságában nagyszerű atléta, férfikora teljén fiatalok mestere, sportíró, melegszívű, szerény, csendes ember: Gillemot Ferenc népfölkelő hadnagy, harminckilenc éves korában, a petrozsényi harcokban hősi halált halt. A magyar sport a millenáris esztendőkben virágzott föl, mikor a görögországi első Olimpiász megismertetett a külföld tökéletes atlétikájával: a fiatal magyar atléták kicsiny táborában ekkor tűnt föl Gillemot Ferenc, a szó szoros értelmében vett all’round atléta. Kerékpáros bajnok, hosszú távú országúti versenyekben jóformán verhetetlen.”

 Az ő fia, Gillemot László pedig kétszeres Kossuth díjas gépészmérnök, anyagtudós, az MTA rendes tagja, aki egyetemi tanárként dolgozott a Mechanikai Technológiai Tanszéken, amit az ő idejében Gillemot-tanszékként is emlegettek.

 Gillemot László

Ezeket olvasva az ember boldogan vállalja a rokonságot, azonnal nagyon büszkék lettünk rájuk! Barbi váltig állította, hogy biztosan rokonok, de sejtettük, hogy ők egy távolabbi szál. Majd kiderült, hogy ők a már előzőekben emlegetett Gillemot Vilmos egyenes leszármazottjai. Éljen a Wikipédia! Összeállt a kép, Lajos ükapánk és Vilmos testvér tehát a szintén rózsakertész György Lajos fiai.

És íme a már többször emlegetett, átmeneti kavarodást okozó nekrológ Barbival közös szépapánkról:

                                                             forrás: Arcanum adatbázis (adtplus.arcanum.hu)

Ilyenkor kattogni kezdenek a fogaskerekek az agyamban, látom magam előtt a családfát, négyet fel, egyet jobbra, egyet-kettőt le, és már el is érkeztem a híres rokonokhoz. Nincs is olyan messze! Eddig mondhatnánk azt is, könnyű menet volt, hiszen neves rokont meglelni nem nehéz. Akár itt is megállhattunk volna elégedetten, de nem hagytuk ennyiben, egyre eltökéltebben ástunk még mélyebbre.

Zsófi

Lebukásunk történetét már megírtuk Zsófival mind a kettőnk szemszögéből, a kollégáknak pedig megköszöntük már többször is a családegyesítést. :) De van itt még valaki, akinek a „segítsége” nélkül mindez nem történhetett volna meg. A dédnagypapám. 

Mindig is nagyon büszke voltam rá. Gyerekkoromban annyit tudtam róla, hogy tűzoltó volt és feltalálta a porral oltást, ami a tüzeseteknél sokkal kevesebb kárt okozott, mint a víz. Találmányának köszönhetően pedig minden épületben megtalálható az a bizonyos piros kis készülék, a poroltó. Bárhova mentem, ahol megláttam, mindig eszembe jutott. Igazából ez azóta is így van.

Azt is tudtam, hogy volt több találmánya, például az első zárt tűzoltóautó. Ezt is nagyon megjegyeztem gyerekként, mert anyukám mesélte, hogy azért volt fontos, hogy zárt legyen, mert télen a tűzoltás közben megizzadtak a tűzoltók és a fejükre fagyott a sisak.

Szóval, ha egy szirénázó tűzoltóautót láttam, akkor is rá gondoltam.

Később megtudtam, hogy az 1929-es párizsi világkiállításon elkapkodták dédnagypapa egyetemes szárazoltó fecskendőjét és több ezer sikeres oltást végeztek el szerte a világon találmánya segítségével. A  francia, amerikai és kanadai tűzoltók érdeklődtek leginkább a találmány iránt, használták is a gépet külföldön, főleg hajók raktártüzeinek oltásakor.

Egyetemes oltógép a párizsi világkiállításon

(A képre kattintva elindul a korabeli filmhíradó)

Ő maga is több, mint tízezer tüzet oltott el - közülük az egyik legnevezetesebb a budapesti Szent István Bazilika kupolatüzének vízkármentes eloltása volt. A műtárgyak, a berendezés, a freskók neki köszönhetően megmenekültek.

1947. Szent István Bazilika kupolája
Tűzoltás vezetője: Szilvay Kornél

Aztán amikor tavaly megkeresték a családunkat a katasztrófavédelem munkatársai, hogy egy emlékkonferenciát rendeznek dédnagypapám tiszteletére és szeretnék, ha a család képviseltében is beszélne valaki, akkor még közelebb kerültem hozzá. A család választása rám esett. Bújtam a cikkeket, kértem a családtagokat, hogy meséljenek, amennyit csak tudnak. Az elmesélések alapján szerény, nagyon jó ember volt. Az egész életét a hivatásának szentelte, otthon is nehezen lehetett kizökkenteni, az ágya mellett mindig ott volt a toll és a papír, hogy egy gondolata se vesszen kárba. 39 találmányára kapott szabadalmi oltalmat.

A legnagyobb hajtóerő - ami nem hagyta nyugodni a gondolatait - az az volt, hogy minél több emberen segítsen a találmányaival, és hogy minél nagyobb biztonságban tudhassa tűzoltó kollégáit. Le is mondott több szabadalmi jogáról, hogy amilyen gyorsan csak lehet, az emberek szolgálatába állíthassa találmányait.

Bár felnőtt életem jelentős részét kommunikációs területen töltöttem, a nyilvános szereplés mégsem az erősségem, mindig szerettem a háttérben meghúzódni. De erre nem mondhattam nemet. Nagyon izgultam és féltem, hogy tudok-e méltó módon úgy beszélni róla, ahogy ő azt megérdemli. Bekészítettem én is a tollat és a papírt az ágyam mellé, hogy megírjam a vázlatát annak, amit mondani szeretnék majd róla. Agyaltam, írtam, majd kihúztam, írtam és kihúztam, napokon keresztül ez ment, egészen addig, amíg el nem jött a konferencia napja.

Megérkezésünk pillanatában azonnal zavarba jöttem a sok kedves (és jóképű!) egyenruhás tűzoltótól. Minden előadó nagyon nagy tisztelettel és szeretettel beszélt róla. Erdélyi Krisztián tűzoltó dandártábornok, a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság főigazgató-helyettese nyitotta meg a konferenciát és beszédének egy mondata nagyon megragadt bennem. „Ahogy a latin mondás tartja Historia est magistra vitae. A történelem az élet tanítómestere. Tanuljunk tőlük, emlékezzünk rájuk.”

Hallgattam az előadókat, közben egyre hevesebben dobogott szívem. Általuk bepillantást nyerhettem abba a világba, amiben dédnagypapám igazán élt, és ami neki a minden volt. Repült az idő és egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy felálljak a pódiumra és megfogalmazzam az érzéseimet és meséljek róla. Majd egyszer csak szólítottak. Tele volt a terem, több, mint kétszázan voltak, minden szem rám szegeződött, kezem-lábam remegett. Akkor és ott gondoltam bele igazán abba, hogy micsoda emberfeletti munkát végeznek az itt jelenlevők, teszik kockára az életüket mások miatt nap, mint nap. Alig emlékszem arra a pár percre, amíg beszéltem, de a visszajelzések alapján sikerült elmondanom, amit szerettem volna.

Ez volt az a konferencia, amire kolléganőnk emlékezett, hogy ott voltam és erősködött Zsófinak, hogy ő egészen biztos abban, hogy Szilvay Kornél az én rokonom (is).

A felső képen dédnagypapám eljegyzése dédnagymamámmal Gillemot Ilonával
Az alsó képen, pedig dédnagymamáink (Gillemot Mária balra lent és Gillemot Ilona felette) dédnagypapám irodájában

Ez a félpár kesztyű dédnagypapámé volt. Nagynénémtől kaptam. Azonnal beledugtam a kezemet. Olyan érzésem volt, mintha megfogtam volna a kezét. Nagyon közel éreztem magamhoz. És ez azóta is így van. 

A történetünk folytatódik tovább, tovább és még tovább, mert „A történelem az élet tanítómestere. Tanuljunk tőlük, emlékezzünk rájuk.”

Barbi

Zsófival közös üknagyapánk Gillemot Lajos rózsakertész volt és számtalan rózsafajtát nemesített. 

Ahogy egymásra találtunk Zsófival azonnal rákattantunk az Arcanum Digitális Könyvtár archívumára és szívtuk magunkba a múltat és éjszakánként elemeztük a cikkeket.

A kedvenceink közül meg is osztanék párat, ami rögtön magyarázatot ad arra, hogy miért adtuk a blogunknak ezt a címet: A rózsa neve Gillemot

„Ő felsége a magyar király legkegyelmesebben megengedte, hogy Gillemot Lajos herkulesfürdői főkertész a »Maréchal Niel« és »Capitain Christy« rózsák keresztezéséből keletkezett uj rózsája ő felsége I. Ferencz József nevét viselhesse. Egyszersmind elismerése jeléül egy gyémánt melltűvel ajándékozta meg az említett főkertészt” A kert, 1901

 „A második virág és zöldség kiállítás megnyitásáról közölt tegnapi tudósításunk kiegészítéséül megemlítjük, hogy Darányi miniszter, mikor Gillemot Lajos gyönyörű kiállításánál időzött, megizlelte Gillemot kiváló minőségű rózsamézét, s a legnagyobb dicsérettel nyilatkozott róla. Gillemot rózsamézét az országban mindenfelé ismerik s nagy keletje van mindenütt. Megemlitjük még azt is, hogy Gillemot uj rózsáját, a melyet a La France és Madame Berand keresztezéséből állított elő. Madame Marie Gillemotnak nevezte el. (Zsófi dédnagymamájáról nevezte el a rózsát) Fővárosi Lapok - 1896.06.14.

"A király Gillemot Lajost a herkulesfürdői műkertészt, avval az alkalommal, hogy a vaskapu megnyitása idejében lentjárt, briliánsokkal gazdagon diszitett melltűvel ajándékozta meg és a fürdőtelepnek Ízléses berendezése fölött legmagasabb elismerését fejezte ki előtte. Gillemot L.-tól birjuk egyébiránt a «Marie Gillemot» s a « Millennium diadala» név alatt ismert gyönyörű rózsa változatokat. " A kert 1897

„Gillemot kiállítását sokáig nézte Jókai Mór is, akinek Gillemot egy szép csokrot ajánlott fel. Jókainak nagyon tetszettek a rózsák s megígérte, hogy Svábhegyi kertjében meg fogja honosítani Gillemot mester uj rózsafajtáit. Gillemot művészetének legszebb bizonyítéka a Herkules-fürdő rózsatelepe, amely most rózsanyílás idején több mint 10,000 darab nyíló rózsával a legtündériesebb látványt nyújtja.” Főváros Lapok, 1896.

Egyre jobban fokozódott bennem az izgalom, belevetettem magam ezerrel a családfakutatásba, mindenhonnan próbáltam információt gyűjteni a családról, de egyértelműen nagynénémnél találtam a legnagyobb kincseket. Hosszú órákon keresztül beszéltünk telefonon, cserébe persze én is meséltem neki arról, hogy milyen történetekre bukkantunk Zsófival és amikor Jókai Mórnál tartottam, egyszer csak megállított, hogy várjak egy pillanatot, lefotózza mi lóg a falán.  Az elküldött fotón egy bekeretezett dedikált fotó volt, amit Gillemot Lajos ükapánk kapott Jókai Mórtól.

Küldött régi képeslapokat is – köztük több olyan is volt, amit még Zsófi apukája írt a dédnagymamámnak - rengeteg emléket és történetet mesélt, amiket eddig még nem hallottam. A mozaikokból szépen lassan kirajzolódott Zsófival a közös múltunk. Kaptam még sok fotót is, szinte az összes képen együtt vannak a dédnagymamáink és nagymamáink. Beszéltük is Zsófival, hogy ez ma már mennyire elképzelhetetlen…

Nagyon nehéz szavakba önteni az érzéseket. Tényleg teljesen szürreális, hogy a munkahelyeden szembesülsz a múltaddal.

Akinek van kedve, tartson velünk, izgalmas részletekkel jelentkezünk!

Barbi

Másnap reggel, az ébresztőtől felriadva félálomban ránézek a telefonomra, és az első, amit látok, egy fénykép apukámról, amit Barbi küldött. Akár álmodhatnék is, annyira valószínűtlen, egy kolléganőm, akit még alig ismerek, apukámról őriz fényképet a telefonján. Tegnap még a harmadunokatestvérem létezéséről sem tudtam, ma pedig egy időutazásba keveredtem. Látni apukámat csecsemőként nagypapám ölében, mellette a nagymamám, nagynéném, sőt dédnagymamám is, egy kép, amit sosem láttam, s mindez Barbi telefonján… Szerencse, hogy nem mondjuk egy másik férfiról…:)
Apukám már nincs köztünk, őt viszontlátni bármilyen fényképen mindig felkavaró.

A környezete csodabogárnak tartotta, valóban kissé különc volt, vagy egy meg nem értett zseni, aki inkább kerülte az össznépi családi rendezvényeket. Valahol érthető, hiszen nem sokan tudtak vele olyan fennkölt témákról értekezni, amik őt lekötötték, mint pl. a török nyelv rejtelmei, aminek tanulásába hatvan évesen kezdett, vagy, hogy egyszerűbbet mondjak, az angol diplomáciai nyelv csalafintaságai. Mivel partnerre nehezen akadt az általa kezdeményezett témákban, hamar eloldalogtunk minden családi találkozóról. Sajnáltam, mert igazán szimpatikusak voltak a tágabb családom tagjai, de ezt mélységeiben csak felnőttként volt lehetőségem felfedezni. Nyelvész apukám a családról általában azt tartotta érdemesnek kiemelni, hogy van egy francia vonal, ami kötelez minket a francia nyelv ismeretére. A rózsáról leginkább nagymamámtól tudtam. Többször mesélt büszkén nagyapjáról, Gillemot Lajosról, aki Ferenc József udvari kertészeként feltalálta a zöld rózsát. Akkoriban kissé kétkedve fogadtam, hiszen sosem láttam ilyesmit, de be kell látni, hogy minden rózsa valahol zöld is, így hát kételyeimmel sosem bátorkodtam kérdőre vonni a nagymamámat, hanem büszkén meséltem én is tovább a történetet. Bizonyára a zöld rózsa önmagában is olyan jelenség, hogy még senki más sem merte megkérdőjelezni, de az is igaz, hogy még senki nem jelezte, hogy látta volna. Első dolgom volt utána nézni az interneten, és meglepetésemre több rózsát is találtam. Sőt, több rózsakertészt is. Először sehogy sem stimmelt, hogy lehet, hogy Lajosunk évekkel a millennium előtt meghalt, miközben épp annak ünnepén állították ki frissen keresztezett rózsáját, és Herkulesfürdő, a hely, ahol éldegéltek Partium területén sem szerepel sehol a nekrológban, amit az interneten találni róla. Sőt, máshol félreértést gyanítva Vilmosként utaltak rá. Majd szép lassan összeállt a kép, valójában három különböző, egyformán neves rózsakertészről van szó, apáról és két fiáról. Biztos állás lehetett ez a millennium idején, ha egy családból hárman is erre a szakmára adták fejüket… Lajosunk tehát csak egy a sok közül? Gyorsan utána is néztünk a rózsáknak, és képet a zöld rózsáról bizony nem találtunk. Találtunk viszont korabeli cikkeket A Kert c. szaklapból, ami több számában is beszámol a frissen keresztezett rózsákról, korabeli fogalmazásban. Szívmelengető, amikor a dédnagymamámról elnevezett rózsát méltatja egy kertészeti szaklap 1895-ben:

„Uj rózsa. A herkules-fürdői műkertésznek, Gillemot Lajos urnak sikerült egy egészen uj, színben is igen divatos, halvány, uj vörös rózsát tenyészteni. A Mme Berard nevű rózsával történt keresztezés által nyerte a pompás virág gyönyörű, ujvörös színét. Az anyarózsának ritka előnyét, a tövis nélküliségét és remek levélzetét is nyerte; bódítóan kellemes illata pedig a La France rózsáé. Tehát mindenesetre egy kiválóan szépen sikerült példány, melyet Gillemot ur jövőre a millenniumi kiállításon « Marie Gillemot» név alatt fog bemutatni.”

Hozzá kell tenni, Vilmos első lányáról is elneveztek egy rózsát, bár mint utólag kiderült, ezt Guillot Péter francia rózsamester nemesítette és apja ígéretéhez híven, tisztelete jeléül keresztelte el Vilmos lányáról.  Ennek a rózsának megtalálható a képe Charlotte Gillemot név alatt. Ha belegondolok, jó társaságba keveredtek a Gillemot lányok, hiszen nem másról, mint Ferenc Józsefről is nevezett el rózsát Barbival közös ükapánk.

                                                                                              forrás: Arcanum adatbázis (adt.arcanum.hu)

Zsófi

Egészen szürreális, amikor ülsz a kollégákkal a munkahelyeden a konyhában, és a családotokról beszélgetve kiderül, hogy van egy rokonod a cégnél, akiről azt sem tudtad, hogy létezik… Pedig ez történt pontosan. Másfél hónapja voltam az új munkahelyemen, amikor is négyesben töltöttük az ebédidőt, többek között egy új kolléganővel. A neve ismerősen csengett, ismert színészek vannak a családjában, beszéltettük hát, meséljen, milyen egy ilyen családban. Nemsokára a kezdő kollégák udvariasságával visszadobta a kérdést: Most meséljetek ti is a családotokról, ne csak én beszéljek!

Hát, annyi jó sztori után nehéz volt bármit is előhalászni a családi legendáriumból, de azért elővettem a klasszikus, jól bevált történeteket. Ükapám Ferenc József udvari kertésze volt… Egy-két hümmögés, elismerő pillantás, ez azért nem rossz. Na jól van, fokozzuk a kedélyeket, egy rokonom találta fel a poroltót… Kicsit szemérmesen azért hozzátettem, nehogy szó érje a ház elejét, hogy egész pontosan egy rokonom férje… De erre aztán olyan válasz jött, amire igazán nem számítottam. – De hát az a Barbi rokona… - mondta az egyik kolléga. Nahát, még sosem kérdőjelezte meg senki ezt a rokoni szálat, s mivel Barbi, akit említett, az első emeleten ül, és épp nem volt ott, kissé önérzetesen hozzátettem: Nem, nem, az én rokonom találta fel, ez biztos. Mire a kolléga tovább erősködött: Ő is teljesen biztos benne, hiszen Barbi nemrég járt egy tűzoltós megemlékezésen, még emlékplakettje is van, mondta nyomatékosan (bármit is jelentsen ez…)

Egy pillanatra megakadt a lélegzetem, és levontam az ésszerű következtetést: Barbi a rokonom?

Először arra gondoltam, bizonyára a másik, vagyis a rokonférj oldaláról, hiszen csak tudnék róla.
Persze azonnal írtam neki egy levelet: Szia Barbi, kicsit bonyolult hogyan, de kiderült, hogy állítólag neked rokonod Szilvay Kornél, aki a poroltót feltalálta? Mert nekem is… :) Egész pontosan nem vérrokon, csak a felesége…

Egy perc nem telt bele, csörgött a telefonom, Barbi volt az.

Eddig összesen kétszer beszéltünk. Egyszer, amikor beléptettek, ott ült a HR irodában, és lelkesen magyarázta a céges szokásokat, elvárásokat. Akkor leginkább azon gondolkodtam, ha ez a jófej, laza, pörgős csaj jól érzi magát itt, rossz hely nem lehet… 14 év szabadúszás után ugyanis némi kétségem azért volt afelől, fogok-e tudni jól fésült alkalmazottként üldögélni egy irodában. Barbi egy igazán biztató jelnek tűnt. Másodszor akkor beszéltünk, amikor a munkahelyi előírásoknak megfelelően felhívott és érdeklődött, miben lehet segítségemre az első hetekben. Hát, ha tudta volna… Azóta tudja…

És most beszéltünk harmadjára. Hosszú percekig csak hangosan nevettünk, miután gyorsan kisilabizáltuk, hogy a dédnagyanyáink testvérek voltak. Harmadfokú unokatesók lennénk. Az nem is annyira távoli!!! És akkor elkezdődött valami, ami azóta is izgalomban tart mindkettőnket. Azóta is újra és újra feltesszük a kérdést, mennyi a valószínűsége, hogy ez kiderüljön… Erősen közelít a nullához, hiszen a neveink alapján sosem derült volna ki, mert az egyikünknek sem mondott semmit.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy dédanyáink fent dörzsölik a kezüket, és azon nevetnek elégedetten, hogy na végre, most végre összehoztuk őket! Nem kis szervezés volt, de megérte, talán most felkerülünk a családfára… Ezek után ugyanis nekiláttunk a családfakutatásnak, és azt láttuk, bizony nincs könnyű dolgunk, a női családtagokat nem mindenki jegyezte abban az időben, így hát megvan a küldetés: feltenni a családfára a hiányzó női neveket. Kettőről rögtön tudunk, Gillemot Ilona, Barbi dédnagymamája és Mária, ő lenne apukám kedvenc nagyija. Mennyit hallgattam gyerekkoromban, nekünk muszáj tudnunk franciául, mert francia vér csörgedezik bennünk… Azóta azt is tudom, ez a francia vér nem is jön olyan messziről.

Zsófi

(a bal oldali képen a nagymamáink láthatóak, a mi közös képünk pedig egy céges buliban készült)

„Szia Barbi,

kicsit bonyolult hogyan, de kiderült, hogy állítólag neked rokonod Szilvay Kornél, aki a poroltót feltalálta? Mert nekem is… :)

Egész pontosan nem vérrokon, csak a felesége… :)”

Ezzel a munkahelyi emailemre érkezett levéllel indult egy fantasztikus időutazás, amire gondoltuk, hogy meghívunk Titeket. Amúgy épp a 40. születésnapom előtt pár hónappal érkezett ez a levél, amikor erősen összegeztem: ki vagyok én, honnan jöttem, hol tartok, merre tovább.

A levelet Zsófitól, a harmadunokatesómtól kaptam, akit eddig a pontig nem ismertem. (Nagyon megszerettem - egészen gyorsan - de erről majd később.)

Elolvastam a levelét egymás után ötször. Kattogtak a fejemben a gondolatok, de azonnal felhívtam, hogy kiderítsük a pontos rokoni szálakat. Szilvay Kornél a dédnagypapám, akire mindig is nagyon büszke voltam és valóban ő találta fel a porral oltót és volt még rengeteg más szabadalma is.

Zsófi akkor még épp csak pár hónapja dolgozott a cégnél, ahol én már több, mint két éve. Hamar meg is fejtettük a kapcsolódást, a dédnagymamáink testvérek voltak. Gillemot Mária (Zsófi) és Gillemot Ilona (én).  A felismerés után percekig csak nevettünk, hogy mi bizony rokonok vagyunk és ezt épp egy munkahelyen kellett, hogy megtudjuk. (Köszönjük a kedves kollégáknak, akik „lebuktattak” minket.) Anyukámat persze azonnal hívtam, aki hosszú perceken keresztül csak mesélt és mesélt, hogy milyen jó testvérek voltak dédnagymamáink, kiderült, hogy minden vasárnapot együtt töltöttek a tesók, esténként pedig órákat beszéltek egymással telefonon.

Este még vagy ezer kérdéssel bombáztam anyukámat. Másnap is csak ezen tudtam kattogni, el is küldtem Zsófinak a telefonomban már több mint két éve őrzött képet: 

„Szia Zsófi,

a pici baba a képen az Apukád. Anya bátyjának (nagybátyámnak) a bérmaapukája. Begyűjtöttem pár infot, holnap mindenképp beszéljünk. Nagyon felkavaró, de fantasztikus érzés, tökre örülök Neked. Mutatok majd még képeket, sajna nincs sok, de hátha Neked van.

jó éjt Rokon :)
Barbi”

Ezen a képen amúgy még rajta van nagymamám is (aki áll), Zsófi nagymamája, nagypapája és dédnagymamája is.

Itt azonnal elkezdődött a közös kis kalandunk, fejest ugrottunk a családfakutatásba. Belevetettük magunkat régi cikkekbe, kutattunk az őseink után és megdöbbentő történetekre bukkantunk.

Arra gondoltunk, hogy felváltva osztjuk meg veletek az érzéseinket/élményeinket.

Örülnénk, ha velünk tartanátok!

Barbi