A döbbenet az, hogy a családkutatásban az ember nagyon hamar eljut arra a szintre, hogy megérti, mindannyian rokonok vagyunk valahol… Olyan emberekről derül ki, hogy rokonok, akikről nem is tudsz, ki tudja, közülük hány járkálhat az utcán, dolgozhat még a munkahelyen, vagy akár lakhat veled egy utcában. Újabban gyanakodva figyelem a buszon az embereket, keresem a hasonlóságokat, elképzelem, hogy rokon valamelyik ágon, és máris közelebb érzem magamhoz őket. :)

Azon túl, hogy több-kevesebb sikerrel mindenkit beazonosítottunk a képekről, találtunk közelebbi-távolabbi rokonokat, bennem az a kérdés motoszkált leginkább, ki lehetett az utolsó „igazi” francia a családban, és mi szél vetette erre. Erről több legenda is keringett azelőtt, s bár én mindig büszkén meséltem, hogy dédnagymamán francia volt, nagynéném szerint nemhogy francia nem volt, hanem ráadásul Németországból érkeztek Herkulesfürdőre. Éreztem, hogy ezt helyre kell tenni, annyi év francia tanulás apukámtól nem történhetett hiába! Lassacskán sikerült kibogoznunk a szálakat. A Gillemot György Lajos rózsakertészről talált nekrológból egyértelműen kiderült, hogy ő még Németországban született, Hessen-Casselben, eddig tehát nagynénémnek igaza van. Szerencsére rengeteg családfakutatással kapcsolatos internetes oldal létezik, amin további Gillemot-kra találtunk. Az egyik szerint György Lajos apja Samuel Gillemot lehetett, aki Normandiában született! Ez lesz az! Normandia már rögtön jobban tetszik! És bár még sosem voltam arra, tudom, hogy gyönyörű...

Katalinnál, nemrég felfedezett távolabbi rokonunknál járva nekiláttunk a családfák összeillesztésének. Nagy öröm volt, hogy a közös pontok stimmeltek, igazán büszkén húztuk ki magunkat Barbival, jó munkát végeztünk. Katalin családfája is Samuel Gillemot-nál kezdődött, annyival tudta kiegészíteni a történetet, hogy közös őseink hugenották voltak, vagyis reformátusok, akik vallási okokból menekültek el Franciaországból. Egyedül az nem hagyott nyugodni, hogy a hugenották kicsit korábban alakították a történelmet, mint ahogy Samuel elmenekülhetett. Ennek kibogozására még várni kellett addig, amíg Barbi újabb rokonokkal vette fel a kapcsolatot. Ez friss lendületet adott a kutakodásunknak! Gillemot Vilmos rózsakertész üknagybácsink lányai, Sarolta és Józsa keltették fel a figyelmünket, mert érdekes módon egy testvérpárhoz mentek feleségül. Szokás szerint volt pár kialvatlan éjszakánk, mire rájöttünk, hogy nem elírás történt. Az ő leszármazottaiktól kaptuk azt az információt, hogy a közös francia ős a francia forradalom idején menekült el, és alighanem XVI. Lajos király kertésze volt. Padlót fogtam. Ez már tényleg kaland. Felrémlettek az iskolai történelemórák, és bár szerettem, de semmivel nem összehasonlítható érzés az, amikor egy családtörténeten keresztül kézzelfoghatóvá is válik mindaz, amiről tanultunk. Láttam magam előtt a Versailles-i kastély kertjét, ahogy óapánk nyírja a sövényt, gondozza a virágokat a napsütésben, odaköszön az arra sétáló úrhölgyeknek, és stílszerűen leszakít egy-egy illatozó rózsát nekik... Vajon akkor menekült ő is, amikor a forradalom fejleményei következtében az udvar végleg elhagyni kényszerült Versailles-t? Ennek azért nem lesz egyszerű utánajárni, legfeljebb bővül a családkutató bakancslista egy újabb helyszínnel...

Itt élt volna Samuel Gillemot? 

Ha Samuel is rózsakertész volt, akkor ez bizony egyenesen egy rózsakertész klán, bár némileg elhalványult az ősök mindent elsöprő rajongása a rózsák iránt, mire hozzám ért a lánc. Azóta persze más színben látom a rózsatémát, és próbálom megérteni az ősöket. Egy biztos, gyönyörű szakmát választottak. Samuelnél tovább egyelőre nem jutottunk, de már ez is mesebeli. Tőle indulva Barbival ugyanis mi épp a hetedik generáció vagyunk. Hogy tartja a mondás? Minden bűn hetedíziglen öröklődik… Hm, hát reméljük, nem találunk a kelleténél több csontvázat a szekrényben… :)

Zsófi