Régóta nem jelentkeztünk, pedig van mit mesélnünk. Kezdjük talán ott, ahol véget ért az utolsó bejegyzés. Akkor még csak reménykedtünk, hogy a herkülesfürdői kirándulásunkon a találkozás a történész úrral mesebeli véget érhet, hogy talán megírja a családunk történetét a következő könyvében. Nos, úgy néz ki, valóban így is lesz, engedélyt kért levélben tőlünk, hogy megírhassa. Egészen különleges érzés ez, már csak azért drukkolunk, hogy tényleg így is legyen. Keressük, kutatjuk azóta a rózsákat, kaptunk pozitív visszajelzéseket is, hogy talán fellelhetjük még, vagy rekonstruálhatjuk üknagyapánk rózsáit!
 

Közel egy éve bukkantunk - a véletlennek köszönhetően - egymásra Zsófival, azóta folyamatosan mélyítjük a rokoni szálakat. Együtt dolgozzuk fel a kiásott múltat, de a jelenben is tudunk támaszt nyújtani egymásnak.

Múlt héten találkoztunk Éva nénivel. Nekem ő vadiúj rokon, Zsófinak pedig a nagynénje. 85 éves. Ő az, aki ismerte a nagymamámat, nagypapámat, a dédnagymamámat és a dédnagypapámat is. Izgultam nagyon a találkozás előtt.

Imádtam az együtt töltött közel két órát. Ami a szívén az a száján. Miután beléptem az ajtón és köszöntünk puszival, ő erre közölte, hogy „na, ezen is túlvagyunk” de volt valami vicces cinizmus a hangjában, amitől ez egyáltalán nem volt bántó, inkább nevettem rajta. Azonnal ellátott feladattal, mit hozzak a konyhából a szobába, szedjek a süteményből, amit készített, neki is és Zsófinak is meg persze magamnak. Megszomjaztunk, mire közölte, hogy „bízzuk ezt a feladatot Barbira, hogy behozza a hűtőből az italt”. Amúgy kimondottan nem bírom a vezényszavakat, zsigerből ellenállok, de ennek nem tudtam, nevetve indultam ki és kerestem meg a hűtőt. Éva néni olyan volt, mintha megelevenedtek volna a fekete-fehér képek a múltamból és hirtelen én is a szereplőjükké válhattam. Láttam őt a fotókon kislányként a nagymamámmal, hatalmas masnival a fején. Egy igazi időutazásban volt részem.

Kaptunk tőle egy dedikált könyvet is: „Műemlékvédelem” – amit 2017-ben adtak ki, amikor ő 83 éves volt. Önmagában imádnivaló tény, hogy valaki 83 évesen könyvön gondolkozik. Aktív korában építészmérnök volt, tanított egyetemen is. Okos nő.

„Sok esetben nem vesszük észre a körülöttünk lévő értékeket. Tájak, épületek, kertek, amelyeket megvizsgálva élményekre, új ismeretekre bukkanhatunk, megismerésük, gazdagíthat minket.
Ez a kis könyv szeretné a műemlékek értékeire felhívni a figyelmet; becsüljük meg, vigyázzunk rájuk és megfelelő módon használjuk.
A felsorolás nem teljes. A szándékom inkább a jellegzetességek bemutatása volt.”

Negyed hatkor pontos időjelzést adott, kérdezte van-e még bármi kérdésünk. Tudtuk, itt az idő, mennünk kell. Előre mondta, hogy szereti a vendégséget, de nem túl hosszú ideig. Kimondott mindent, ami bennem is őszintén meg szokott fogalmazódni, csak takargatom, mert úgy „illik”. Bírtam az őszinteségét, volt valami nagyon megható ebben a találkozásban, a visszaemlékezéseiben. Szerintem folytatjuk még.

Zsófival többször beszéltünk arról, hogy milyen furcsa, hogy nagymamáink, dédnagymamáink minden képen együtt vannak. Kiderült, hogy nagyon szerették és támogatták egymást.

Sokáig nem tudtam azonosulni a második nevemmel. Én Barbara vagyok, de kaptam mellé még az Évát. Anya azt mondta, hogy azt azért adták, mert a családban sok Éva volt, meg akit ismert Évát mindenki szerette a nevét. Kezdek most már megbarátkozni vele, hogy ez a név is én vagyok.

És van még egy breaking news! Megoldódott a nagy Gréti rejtély! Münchenben élő rokonunk, pontosan levezette, ki is Gréti, aki szinte minden képen szerepel a nagymamáinkkal. Dédnagymamáink testvérének, Lajosnak a  gyereke.

(balra Gréti, középen Zsófi nagyija, jobbra az én nagyikám)

Itt tartunk most. És megyünk még tovább.
Szerintem, ha még nem kezdtél bele, itt az ideje. A családkutatás sok kérdésedre választ fog adni. Ha elakadsz, keress minket, segítünk.

Barbi