Egészen szürreális, amikor ülsz a kollégákkal a munkahelyeden a konyhában, és a családotokról beszélgetve kiderül, hogy van egy rokonod a cégnél, akiről azt sem tudtad, hogy létezik… Pedig ez történt pontosan. Másfél hónapja voltam az új munkahelyemen, amikor is négyesben töltöttük az ebédidőt, többek között egy új kolléganővel. A neve ismerősen csengett, ismert színészek vannak a családjában, beszéltettük hát, meséljen, milyen egy ilyen családban. Nemsokára a kezdő kollégák udvariasságával visszadobta a kérdést: Most meséljetek ti is a családotokról, ne csak én beszéljek!

Hát, annyi jó sztori után nehéz volt bármit is előhalászni a családi legendáriumból, de azért elővettem a klasszikus, jól bevált történeteket. Ükapám Ferenc József udvari kertésze volt… Egy-két hümmögés, elismerő pillantás, ez azért nem rossz. Na jól van, fokozzuk a kedélyeket, egy rokonom találta fel a poroltót… Kicsit szemérmesen azért hozzátettem, nehogy szó érje a ház elejét, hogy egész pontosan egy rokonom férje… De erre aztán olyan válasz jött, amire igazán nem számítottam. – De hát az a Barbi rokona… - mondta az egyik kolléga. Nahát, még sosem kérdőjelezte meg senki ezt a rokoni szálat, s mivel Barbi, akit említett, az első emeleten ül, és épp nem volt ott, kissé önérzetesen hozzátettem: Nem, nem, az én rokonom találta fel, ez biztos. Mire a kolléga tovább erősködött: Ő is teljesen biztos benne, hiszen Barbi nemrég járt egy tűzoltós megemlékezésen, még emlékplakettje is van, mondta nyomatékosan (bármit is jelentsen ez…)

Egy pillanatra megakadt a lélegzetem, és levontam az ésszerű következtetést: Barbi a rokonom?

Először arra gondoltam, bizonyára a másik, vagyis a rokonférj oldaláról, hiszen csak tudnék róla.
Persze azonnal írtam neki egy levelet: Szia Barbi, kicsit bonyolult hogyan, de kiderült, hogy állítólag neked rokonod Szilvay Kornél, aki a poroltót feltalálta? Mert nekem is… :) Egész pontosan nem vérrokon, csak a felesége…

Egy perc nem telt bele, csörgött a telefonom, Barbi volt az.

Eddig összesen kétszer beszéltünk. Egyszer, amikor beléptettek, ott ült a HR irodában, és lelkesen magyarázta a céges szokásokat, elvárásokat. Akkor leginkább azon gondolkodtam, ha ez a jófej, laza, pörgős csaj jól érzi magát itt, rossz hely nem lehet… 14 év szabadúszás után ugyanis némi kétségem azért volt afelől, fogok-e tudni jól fésült alkalmazottként üldögélni egy irodában. Barbi egy igazán biztató jelnek tűnt. Másodszor akkor beszéltünk, amikor a munkahelyi előírásoknak megfelelően felhívott és érdeklődött, miben lehet segítségemre az első hetekben. Hát, ha tudta volna… Azóta tudja…

És most beszéltünk harmadjára. Hosszú percekig csak hangosan nevettünk, miután gyorsan kisilabizáltuk, hogy a dédnagyanyáink testvérek voltak. Harmadfokú unokatesók lennénk. Az nem is annyira távoli!!! És akkor elkezdődött valami, ami azóta is izgalomban tart mindkettőnket. Azóta is újra és újra feltesszük a kérdést, mennyi a valószínűsége, hogy ez kiderüljön… Erősen közelít a nullához, hiszen a neveink alapján sosem derült volna ki, mert az egyikünknek sem mondott semmit.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy dédanyáink fent dörzsölik a kezüket, és azon nevetnek elégedetten, hogy na végre, most végre összehoztuk őket! Nem kis szervezés volt, de megérte, talán most felkerülünk a családfára… Ezek után ugyanis nekiláttunk a családfakutatásnak, és azt láttuk, bizony nincs könnyű dolgunk, a női családtagokat nem mindenki jegyezte abban az időben, így hát megvan a küldetés: feltenni a családfára a hiányzó női neveket. Kettőről rögtön tudunk, Gillemot Ilona, Barbi dédnagymamája és Mária, ő lenne apukám kedvenc nagyija. Mennyit hallgattam gyerekkoromban, nekünk muszáj tudnunk franciául, mert francia vér csörgedezik bennünk… Azóta azt is tudom, ez a francia vér nem is jön olyan messziről.

Zsófi