A millennium körüli időszak sokáig nagy varázslatban tartott minket, hiszen jó darabig ki se fogytunk az anyagokból. Barbi mestere lett annak, hogyan kell jól keresni, és a semmiből is mindig elővarázsolt egy-egy születési, halotti anyakönyvi kivonatot vagy keresztlevelet. Gyönyörködtünk a régi kézírásokban, hogy a korabeli fogalmazási stílust ne is említsem. Időközben teljesen kiműveltük magunkat a magyar nevek latin, sőt adott esetben német vagy francia megfelelőiben is, mert ezek teljesen változatos módon szerepeltek a különböző dokumentumokon. Előfordult, hogy Barbi lelkesen újságolta, újabb rokon a láthatáron, aztán ki kellett ábrándulnunk, hogy csak franciául hivatkoztak rá. Az ismeretlen rokonoknak megvan az a varázsa, hogy történetüket bátran tovább szőhetjük, hiszen az a kevés információ, ami van róluk, teret ad a fantáziánknak. De most kicsit előrébb szaladok az időben nagyszüleimig, akinek az életéről még vannak tanúk és saját élmények is. Mint az korábban kiderült, a rózsa mindkét családtörténethez kapcsolódik valamilyen módon, de ennél jóval több hasonlóság is akad a történetükben…

Nagymamám - aki már csak félig Gillemot - Herkulesfürdőn született, ahonnan 1917-ben a románok benyomulása miatt egy éjszaka leforgása alatt menekülniük kellett, és így kerültek Budapestre egy szál bőrönddel. Apja az I. világháborúban, a fronton a légnyomástól megsebesült. A háború után egy kis játékboltot nyitottak, amit betegeskedő apja igen nehezen vezetett. Az anyja biztatására nagymamám zongorázni tanult, mert ebben látták a szegénységből való kiút egyik lehetőségét. Végül zenetanári diplomát szerzett. Nagypapám fuvolaművész, zeneszerző és karmester volt. Az ő édesapja is az I. világháború következményeként betegedett meg, és korán meghalt. Édesanyjának engedélyezték, hogy a házuk sarkában trafikot nyisson, de nagypapámnak is el kellett mennie dolgozni. A gimnáziumi évei alatt eljutott a cserkészcsapat zenekarával Dániába, ahol a hiányzó szólamok közül a pikolót választotta, mert úgy gondolta, hogy így kell a legkisebb súlyt cipelnie az utazás során. Végül a zene lett az élete, előbb a fuvolaművész, később a zeneszerzés tanszakot is elvégezte a Zeneakadémián. Itt ismerkedett meg nagymamámmal, akinek egy báli áttáncolt éjszaka után kérte meg a kezét, állítólag egy hét éve tartó jegyességet bontva fel ezzel a döntéssel.

Egyelőre nem látom, ki örökölhetett tőlük egy kis zenei vénát, bár ez a kérdés még nem dőlt el… Mindenesetre legkisebb unokájukként én voltam az utolsó reményük, hogy zenélni tanuljak, mert a többiek addigra már nem sok hajlandóságot mutattak erre. A szüleim be is írattak szolfézsra, majd, amikor megvették a pianínót, jöttem rá, hogy nem szeretnék zongorázni tanulni. Ekkor csillant fel nagypapám szemében a fény, hiszen a zongoráról ideiglenesen átpártoltam a furulyára. De mire a félhangokra került sor, ezt is feladtam. Aki nálam tovább jutott, szinte biztosan maradandó emlékeket őriz nagypapám fuvolára írt technikai és olvasógyakorlatairól, ami "levegővezetés szempontjából kitűnő fejlesztési gyakorlat" és "a memóriát és a koncentrációképességet nagyon jól fejleszti", vagyis nem épp a legegyszerűbbek közé tartozik…

Emlékszem a hatalmas zongorára a pesti lakásukban, ami mellett embermagasságban állt a Nők Lapja és a Füles magazin. Nagymamámra, amint szorgosan pucolja az almát és a narancsot a műanyag tálkába, a fregolira a hideg konyhában, a kisházra, ahol olyan cseresznye termett, amilyet azóta sem ettem. Mosolyra késztet, amikor arra gondolok, nagymamám sosem indult el az orkánkabátja nélkül, és mennyit húztuk ezzel a legnagyobb nyári forróságban. Emlékszem nagypapám nyolcvanadik születésnapjára, amikor eltörtük a szomszéd kompótostálját, amit azért kértünk kölcsön, mert sosem látott vendégsereg érkezett az ünneplésére. És felrémlik az az egyetemi vizsgám, ahol a professzor úr szelíden arra célzott, érdemes utánanéznem, ki lehet az a névrokonomnak hitt karmester, akit ő az egyik legnagyobbnak tartott, és aki nagyobb hírnévre is érdemes lett volna, ha más korban él. Alig akarta elhinni, hogy ő bizony a nagypapám - mire kiderült, már megkaptam a jelest… :)

És emlékszem a bakelit lemezre a polcon is, amin az általa hangszerelt Szózat hallható a fúvószenekara előadásában (ide kattintva meghallgatható). Egyike volt azoknak, akik életre hívták a Budapesti Hangversenyzenekart, a mai Állami Hangversenyzenekar elődjét. A Magyar Fúvószenei Szövetség alapító és elnökségi tagja volt, 1937-től 48-ig állt vezetőkarnagyként az Országos Postászenekar élén, később a csepeli Fúvószenekart irányította. Aranydiplomás fuvolaművész és Örökös Országos Karnagy. Számos fúvószenekari átirata, hangszerelése maradt a jövő generációkra.

Távíróépület avatása 1948. A Postás zenekart Eördögh János vezényli

De a legélénkebb személyes emlékem nagypapámról egyben az utolsó is. Élete nagy álma volt, hogy még egyszer vezényelje a Postászenekart, ami 86 évesen teljesülhetett. A tiszteletére rendezett jubileumi koncerten ismét kezébe vette a pálcát. Nagypapám sok év kihagyás után minden eddiginél jobban készült, kívülről megtanulta a partitúrát, számtalanszor elpróbálta otthon. Nagymamám féltette is, hogy kell-e ez az izgalom, sok lesz ez a felfokozott szellemi és fizikai terhelés. A koncerten mindenki ott volt, aki csak lehetett, a család, barátok, kollégák, tanítványok. Hatalmas siker, öröm és meghatódottság, virágok, ölelések és a végső elismerés. Mindenki, aki akart és tudott, gratulált és búcsúzott… A hangverseny utáni éjjel, álmában érte a halál.

Zsófi