Ebben a bejegyzésben most mind a kettőnk szemszögéből olvashatjátok a hogyantovábbot.

Teljesen bepörögtem, ezerrel szörföztem a neten. Anyutól annyit tudtam, hogy Gillemot Ferenc a rokonunk, de a pontos rokoni szálakat, nem tudta. Szerencsére rábukkantam a Facebookon Gillemot Ferenc Centenárium oldalára, amit láttam, hogy Gillemot Katalin kezel. Írtam is neki.

Kedves Katalin!
Én Kovács Barbara vagyok, és azért keresem Önt, hogy a segítségét kérjem. Egy véletlennek köszönhetően a héten egymásra találtunk egy harmadunokatestvéremmel. Úgy megörültünk egymásnak, hogy arra gondoltunk, hogy tovább kutakodunk a családban. Az ő dédnagymamáját Gillemot Máriának hívják, az enyémet Gillemot Ilonának. Testvérek voltak. Az én dédnagypapám (Szilvay Kornél) találta fel a poroltót az ő felesége volt Gillemot Ilona. Anya szerint Gillemot Ferenc is rokonunk, de édesanyám nem tudja, pontosan hogyan.
Amennyiben esetleg Önnek több információja van, hálásak lennénk, ha megosztaná. Amennyiben nyitott a megkeresésemre, szívesen küldök családi fotókat is, de örömmel vennénk egy találkozást is, amennyiben kiderül, hogy rokonok vagyunk.
Köszönettel,
Kovács Barbara

Amikor láttam, hogy Katalin elolvasta az üzenetemet, hevesen dobogott a szívem és nagyon izgatott lettem, mit fog válaszolni. Alig telt bele pár perc, jött is a válasz. Hamar rájöttünk, hogy rokonok vagyunk. Mondta, hogy a családfája elég hiányos, mert szinte csak a férfiak szerepelnek rajta. Meg is beszéltük azonnal, hogy itt a remek alkalom, hogy felrajzoljuk a „lányokat” is. Meghívott minket magához a következő hét vasárnap délutánjára egy kávézással egybekötött sütizésre. Azonnal írtam Zsófinak és elküldtem neki, hogy milyen kedves válasz érkezett, ő is nagyon lelkes lett és mondta, hogy megoldja, menjünk mindenképp.

Míg én még bőven a múltbeli eseményeken tűnődtem, Barbi rendes mai lányként a facebookon böngészve talált egy rokont és gyorsan le is szervezte a találkát. Nem mentünk üres kézzel, egy kész családfaábrát eszkábáltam az eddigi információk alapján. Büszkén vittük kiegészítésre. Izgatottan készülődtünk, és mi sem volt természetesebb, mint hogy rózsás kedvünk mellé rózsás ajándékot vigyünk ismeretlen rokonunknak. Hiába csodálta meg annak idején Darányi miniszter a virágkiállításon Gillemot Úr rózsamézét, azt bizony nem találtunk, pedig szívesen megkóstoltuk volna. Vittünk helyette rózsaízű csokit, limonádét és rózsaszirupot, minden, ami rózsaízű, bekerült a kosárba. Még nekünk is ismételgetni kell, a rózsa ötlete tehát onnan jött, hogy Barbival közös ükapánk, az ő testvére és apja is rózsakertészként élte életét, és az újonnan felfedezett rokon a mi ükapánk testvérének leszármazottja. A rózsa az tehát, ami hármunkat összeköt. :) Izgatottan vártam a napot, ahova Piroskával mentünk. Piroska nem rokon, bár családtagnak is nevezhető, egész pontosan a 14 éves piros kiskocsink, ami a színéről kapta a nevét és apukámtól örököltem. Apukám éppen halála előtt egy hónappal vásárolta. Ő, aki mindig is büszke volt az ízlésére, 66 éves egyetemi professzorként bátran vett magának egy igazi női, városi piros kisautót. Akkor még nem tudhatta, hogy mindössze egy hónapig fogja élvezni, azt pedig még annyira se tudhatta, hogy végül hozzám kerül. Nagyon féltette az autóit, sosem engedte volna, hogy én vezessem. Pedig én vezetem, immár 14 éve. Ragaszkodom is hozzá, olyan, mintha apukám is velem lenne, vigyáz rám az utakon. Most is vele utaztunk hát, óhatatlanul magunkkal hozva apukám emlékét. Kicsit olyan, mintha elvittük volna őt is kedvenc nagymamája rokonához. Nem tudom, mit vártam jobban, hogy odaérjünk, vagy, hogy addig is kihasználjuk az alkalmat, és beszélgethessünk Barbival. Alig pár nap telt el azóta, hogy kiderült, rokonok vagyunk, ennyi idő alatt megismerni sem volt időm. Ott ültem apukám kocsijában egy szinte ismeretlen rokonommal éppen egy még ismeretlenebb rokonhoz tartva. De ez szerencsére senkit sem zavart, sőt. Katalin úgy fogadott minket, mintha mindig is ismertük volna egymást, hamar megtaláltuk a közös hangot. A nappalija falain felismertük az arcokat, akiket előtte csak az interneten láttunk, s ezzel megelevenedett a múlt…

Ezzel én is így voltam. Alig ismertem még Zsófit, de nagyon kíváncsi voltam rá. Az mázli volt, hogy azonnal szimpatikus volt, mert ugye a rokonait nem válogathatja meg az ember… Nagyon vártam ezt a napot. A Batthyány téren találkoztunk és ott pattantam be „Piroskába”. Teljesen természetes volt, hogy együtt megyünk meglátogatni a „vadiúj” rokonunkat. „Vittük” a dédnagymamáinkat és a testvéreiket, hogy felrajzoljuk Katalin családfájára.

Gillemot Ilona, Béla, Mária és Lajos

Simán odataláltunk a megadott címre, és amikor becsöngettünk, egy kedves hang szólt bele: „Ez aztán a pontosság!” És már nyílt is ajtó. Lehet, hogy szentimentális, de tényleg azt éreztem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy vasárnap meglátogatjuk a rokonunkat. Volt valami cinkosság kettőnk között Katalinnal, amitől úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Átfutott az agyamon, hogy milyen vicces, hogy mind a hárman kommunikációs területen dolgoztunk az életünk jelentős részében. Katalin hosszú éveken keresztül volt az Auchan kommunikációs igazgatója, Zsófi kommunikáció mellékszakon végzett, tanít a Metropolitan Egyetemen és kutatóként dolgozik, én meg kommunikáció szakon diplomáztam, dolgoztam szerkesztőként, újságíróként, sajtókapcsolati vezetőként. És úgy tűnt, szerencsére mindannyian szeretünk beszélni… :) Ott voltunk hárman Katalin lakásában, igazából egyikünk sem ismerte a másikat, de tudtuk, hogy van, ami összeköt minket. Katalin elővette a családi fotóalbumot, mesélt a rokonokról, mi pedig tátott szájjal hallgattuk őt. Megmutatta a családfát Bélát és Lajost azonnal kiszúrtuk és mondtuk, hogy ott van még Mária és Ilona, a dédnagymamáink. Később előkerült a vitrinből Gillemot Ferenc stopperórája és elmesélte a megemlékezést nagypapájáról, amit ő szervezett. A nagypapáját személyesen nem ismerhette, de a kutatómunkájának köszönhetően nagyon megszerette. Itt azonnal elkalandoztam és pontosan értettem miről beszél, én is pontosan így éreztem dédnagypapámmal kapcsolatban.

Az est számomra egyik legérdekesebb meglepetése az volt, amikor Katalin az egyik unokatestvéréről megemlítette, hogy a rendszerváltást követően önkormányzati képviselő volt, méghozzá ugyanabban a pártban, ahol apukám is, ugyanekkor. Két szomszédos kerületben… Otthon anyukámnál az esélytelenek nyugalmával rákérdeztem, esetleg ismerhették-e egymást, hiszen alkalmuk bizonyára volt találkozni. Anyukám pontosan emlékezett a nevére, és arra is, hogy jóban voltak apukámmal. De azt, hogy ők harmadfokú unokatestvérek lennének, az anyukám szerint fel sem merült… Nem voltak annyira szerencsések, mint mi Barbival… :) Amit Katalin előre jelzett és mi is szomorúan tapasztaltunk, hogy valóban csak a férfiak szerepeltek a családfán. Ceruzával azért néhol lehetett látni egy-egy női nevet. Most mi is hozzátettünk kettőt. Sok-sok újdonságot megtudtunk, többek között azt, hogy a család egyik ága Amerikában telepedett le, egy másik pedig Münchenben. Az amerikai rokonokkal még Katalin apja tartotta is a kapcsolatot, mi pedig rögtön összekacsintottunk Barbival, ennek személyesen kell utána járnunk. Tanulmányút tervezésben jók vagyunk, a bakancslista csak gyarapszik. Herkulesfürdő alap, de úgy tűnik, akár messzebbre is tervezhetünk, ha így folytatjuk.

Elköszöntünk Katalintól és nagyon jó érzésekkel távoztunk, tudtuk, hogy ennek a találkozásnak, még nincs vége. A hazafelé úton, rengeteget beszéltünk, megmutattuk egymásnak a lelkünk legmélyét. Zsófi „Piroskával” egészen hazáig vitt. Több, mint egy órát beszélgettünk még és ismerkedtünk egymással. Ami azóta is tart.

Zsófi, Barbi