Lebukásunk történetét már megírtuk Zsófival mind a kettőnk szemszögéből, a kollégáknak pedig megköszöntük már többször is a családegyesítést. :) De van itt még valaki, akinek a „segítsége” nélkül mindez nem történhetett volna meg. A dédnagypapám. 

Mindig is nagyon büszke voltam rá. Gyerekkoromban annyit tudtam róla, hogy tűzoltó volt és feltalálta a porral oltást, ami a tüzeseteknél sokkal kevesebb kárt okozott, mint a víz. Találmányának köszönhetően pedig minden épületben megtalálható az a bizonyos piros kis készülék, a poroltó. Bárhova mentem, ahol megláttam, mindig eszembe jutott. Igazából ez azóta is így van.

Azt is tudtam, hogy volt több találmánya, például az első zárt tűzoltóautó. Ezt is nagyon megjegyeztem gyerekként, mert anyukám mesélte, hogy azért volt fontos, hogy zárt legyen, mert télen a tűzoltás közben megizzadtak a tűzoltók és a fejükre fagyott a sisak.

Szóval, ha egy szirénázó tűzoltóautót láttam, akkor is rá gondoltam.

Később megtudtam, hogy az 1929-es párizsi világkiállításon elkapkodták dédnagypapa egyetemes szárazoltó fecskendőjét és több ezer sikeres oltást végeztek el szerte a világon találmánya segítségével. A  francia, amerikai és kanadai tűzoltók érdeklődtek leginkább a találmány iránt, használták is a gépet külföldön, főleg hajók raktártüzeinek oltásakor.

Egyetemes oltógép a párizsi világkiállításon

(A képre kattintva elindul a korabeli filmhíradó)

Ő maga is több, mint tízezer tüzet oltott el - közülük az egyik legnevezetesebb a budapesti Szent István Bazilika kupolatüzének vízkármentes eloltása volt. A műtárgyak, a berendezés, a freskók neki köszönhetően megmenekültek.

1947. Szent István Bazilika kupolája
Tűzoltás vezetője: Szilvay Kornél

Aztán amikor tavaly megkeresték a családunkat a katasztrófavédelem munkatársai, hogy egy emlékkonferenciát rendeznek dédnagypapám tiszteletére és szeretnék, ha a család képviseltében is beszélne valaki, akkor még közelebb kerültem hozzá. A család választása rám esett. Bújtam a cikkeket, kértem a családtagokat, hogy meséljenek, amennyit csak tudnak. Az elmesélések alapján szerény, nagyon jó ember volt. Az egész életét a hivatásának szentelte, otthon is nehezen lehetett kizökkenteni, az ágya mellett mindig ott volt a toll és a papír, hogy egy gondolata se vesszen kárba. 39 találmányára kapott szabadalmi oltalmat.

A legnagyobb hajtóerő - ami nem hagyta nyugodni a gondolatait - az az volt, hogy minél több emberen segítsen a találmányaival, és hogy minél nagyobb biztonságban tudhassa tűzoltó kollégáit. Le is mondott több szabadalmi jogáról, hogy amilyen gyorsan csak lehet, az emberek szolgálatába állíthassa találmányait.

Bár felnőtt életem jelentős részét kommunikációs területen töltöttem, a nyilvános szereplés mégsem az erősségem, mindig szerettem a háttérben meghúzódni. De erre nem mondhattam nemet. Nagyon izgultam és féltem, hogy tudok-e méltó módon úgy beszélni róla, ahogy ő azt megérdemli. Bekészítettem én is a tollat és a papírt az ágyam mellé, hogy megírjam a vázlatát annak, amit mondani szeretnék majd róla. Agyaltam, írtam, majd kihúztam, írtam és kihúztam, napokon keresztül ez ment, egészen addig, amíg el nem jött a konferencia napja.

Megérkezésünk pillanatában azonnal zavarba jöttem a sok kedves (és jóképű!) egyenruhás tűzoltótól. Minden előadó nagyon nagy tisztelettel és szeretettel beszélt róla. Erdélyi Krisztián tűzoltó dandártábornok, a BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság főigazgató-helyettese nyitotta meg a konferenciát és beszédének egy mondata nagyon megragadt bennem. „Ahogy a latin mondás tartja Historia est magistra vitae. A történelem az élet tanítómestere. Tanuljunk tőlük, emlékezzünk rájuk.”

Hallgattam az előadókat, közben egyre hevesebben dobogott szívem. Általuk bepillantást nyerhettem abba a világba, amiben dédnagypapám igazán élt, és ami neki a minden volt. Repült az idő és egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy felálljak a pódiumra és megfogalmazzam az érzéseimet és meséljek róla. Majd egyszer csak szólítottak. Tele volt a terem, több, mint kétszázan voltak, minden szem rám szegeződött, kezem-lábam remegett. Akkor és ott gondoltam bele igazán abba, hogy micsoda emberfeletti munkát végeznek az itt jelenlevők, teszik kockára az életüket mások miatt nap, mint nap. Alig emlékszem arra a pár percre, amíg beszéltem, de a visszajelzések alapján sikerült elmondanom, amit szerettem volna.

Ez volt az a konferencia, amire kolléganőnk emlékezett, hogy ott voltam és erősködött Zsófinak, hogy ő egészen biztos abban, hogy Szilvay Kornél az én rokonom (is).

A felső képen dédnagypapám eljegyzése dédnagymamámmal Gillemot Ilonával
Az alsó képen, pedig dédnagymamáink (Gillemot Mária balra lent és Gillemot Ilona felette) dédnagypapám irodájában

Ez a félpár kesztyű dédnagypapámé volt. Nagynénémtől kaptam. Azonnal beledugtam a kezemet. Olyan érzésem volt, mintha megfogtam volna a kezét. Nagyon közel éreztem magamhoz. És ez azóta is így van. 

A történetünk folytatódik tovább, tovább és még tovább, mert „A történelem az élet tanítómestere. Tanuljunk tőlük, emlékezzünk rájuk.”

Barbi